Hazánk egyik legtapasztaltabb terepfutóját, kerékpáros- és futóedzőjét kérdeztem a témában. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja a címben szereplő kérdésre a választ. Mi a jó a terepfutásban? Lőrincz Olivér a Plandurance sportszakmai vezetője, futóedzőként tanítványaival hat női Spartatlon- és egy 24 órás ultrafutó-győzelmet szerzett. Az utóbbi években több eredményes és győztes terepfutóverseny-felkészítés is fűződik a nevéhez.
Hogyan fogalmaznád meg, miért szereted a terepfutást? Milyen különbségeket látsz az utcai futáshoz képest?
L. O.: Bár fiziológiailag nagyon hasonló, szinte ugyanaz az aszfalt- és a terepfutás, az izmok és a keringés hasonló munkát végez, mégis merőben más nehézségei és élményei vannak a kettőnek. Én gyerekkoromtól sokat mozogtam a természetben, nekem az erdő a lételemem, a feltöltődés helyszíne. A város csak egy szükséglet, ahogy az aszfalt is, amelyen egyébként én sosem futok. Az aszfalt kemény és monoton. A terep puha és változatos. Örülök, hogy lehetőségem van terepen futni, hisz sokan szeretnének, de nem laknak ehhez megfelelő helyen.
Aszfalt?
Viszont az aszfaltnak is megvannak a szépségei: a tempó megtapasztalása, a futótársakkal töltött idő vagy a maratonok hangulata. Különbözőek vagyunk, más-más lehetőségekkel és más-más érdeklődéssel. Nem mondanám, hogy egyik jobb lenne a másiknál összességében, már csak azért sem, mert erre a válasz egyénfüggő. A terepfutásban ötvöződik a természet és az állóképességi sportmozgás. Hasonlóan, mint a korábbi sportomban, az MTB-ben, csak jóval kevesebb az eszközigénye és jóval kevesebb a problémalehetőség. Az aszfalt- és a terepfutás annyira közel áll egymáshoz, hogy az átjárás nem probléma. Sokan futnak, és szeretnek is futni itt is, ott is. Versenyzés szempontjából még jól ki is egészíthetik egymást.
Mire figyeljen, aki terepre készül, és korábban nem próbálta?
L. O.: Az itthoni erdők, terepek világszinten a legbiztonságosabbak közé tartoznak. Nincsenek végeláthatatlan, nagy eltévedésre lehetőséget adó rengetegjeink, nincsenek veszélyes állatok, útonállók, és nincsenek nagyon veszélyes tereprészek, de szakadékok és magas hegyek sem. Tehát először is bátorság! Nagyon sokan úgy szocializálódtak, azt olvasták gyerekkorban a mesékben, hogy az erdő veszélyes. Nem, az erdő nem veszélyes. A város sokkal veszélyesebb, csak néhány apró szabályt érdemes betartani. Ezek: nézd meg térképen, hová készülsz, milyen a terep, és használd a turistautakat.
Készíts tervet, merre fogsz futni. A mostani GPS-órákkal ez gyerekjáték, ahogy a tájékozódás is. Lehetőleg terepcipőt használj, ezek stabilabbak, kevésbé csúsznak. Vigyél vizet, telefont magaddal. Ne felejtsd el, az emelkedőkön a kilométerek lassabban telnek. Tíz kilométer terepen sokszor felér egy sík félmaratonnal. Ja, és még egy: fölfelé, sőt, ha nagyon csúszik, lefelé is ér sétálni futóként, ez nem ciki!
S. M.: Mesélnél a Bob Graham-élményeidről?
L. O.: A Bob Graham Round a világ egyik leghíresebb terepfutó-kihívása Angliában. Tehát ez nem egy verseny, ez challenge, kihívás. Nincs tömegrajt, nincs győztes, nincs útvonal. Bármikor meg lehet próbálni. A rajt és cél helyszíne fix, Keswick városkában a Moot Hall épülete. A lényeg, hogy 42 hegycsúcsot kell érinteni a Lake District Nemzeti Park területén, és ezt felfűzve egy körre 24 órán belül teljesíteni kell. A táv 105 km körül van, ami ultrafutószemmel nem nagy táv, de 8500 méter szintemelkedést rejt a pálya, nagyon nehéz a tájékozódás, utak nem nagyon vannak, és sok helyen veszélyesen technikás az útvonal. 1932-ben sikerült lefutnia a helyi Bob Grahamnak, és azóta nagyon sokan próbálják évről évre teljesíteni. Itt azok a sportolók indulnak, akik már nagyon tapasztaltak és jó futók, de így is csak 40% körüli a sikerráta a próbázók között.
Érdekesség…
hogy a futók szinte mindig segítőkkel, „pacerekkel” futnak, akik a navigálásban, felszereléscipelésben támogatják őket. Én idén két barátommal, Medgyessy Gergővel és Zenyik Robival indultam rajta, végig együtt haladva. Mi már összeszokott csapat vagyunk, együtt teljesítettük elsőként a francia Traversée-t, a hazai Kéktúrát hat nap alatt futva és más hasonló extrém kihívásokat. Ez persze amellett, hogy közös élmény, egyben nagy nehézség is, hisz hárman vagyunk, háromszor akkora az esélye a sérülésnek vagy bármi problémának. Június 2-án este rajtoltunk, több helyi kísérőnk is volt, ami a navigálásban óriási segítség volt, így első magyarként 22 óra 42 perccel teljesítettük a kalandot, és ezzel hivatalosan is a Bob Graham Club tagjai lettünk.
GRATULÁLUNK!… Többször futottál az UTMB-n (Ultra-Trail du Mount-Blanc). Milyen tanácsot adnál azoknak, akik először indulnak a versenyen?
L. O.: Igen, eddig 13-szor indultam valamelyik távon, ez nemzetközileg is viszonylag ritka részvételszám. Az UTMB versenyei a világ egyik legszebb terepfutó-paradicsomában, gyönyörű útvonalon haladnak, és a szervezés mondhatni kifogástalan, így az élmény garantált. Viszont teljesen más környezet, mint amit a hazai hegyekben megszoktunk. Felkészülés szempontjából ne csak a hosszú edzésekre és a megfelelő intenzitásra figyeljenek, de a versenyen várható táv/szint arányokat is nagyon fontos gyakorolni. Ha lehetőség van rá, érdemes legalább egyszer-kétszer alpesi környezetben futni előtte, kipróbálni, milyen a lenti melegből több mint egy órát fölfelé futni, a csúcson megtapasztalni az időjárás-változást és gyakorolni a meredek, technikás ösvényeket. Fontos, hogy akkor lesz nagy az élmény és jó a végeredmény, ha kicsi a hibázás kockázata verseny közben. Ami leggyakrabban a nem megfelelő erőbeosztásból fakad. Óriási a hangulat a versenyhelyszínen, nagyon sok a szurkoló a pálya szélén is, nagyon könnyű túltolni az első órákat, aminek következtében akár a célba érés biztonságát is elveszítheti a versenyző. Ezért érdemes az optimális intenzitást nem meghaladva kezdeni, jól beosztani az erőt és mindezt okos frissítéssel megtámogatni.
Szöveg: Michtiov Emese
Fotó: Lőrincz Oliver
