Ha a magyar vitorlázás legendáiról van szó, olyan hajónevek jutnak először az ember eszébe, mint a Nemere, a Tramontána, a Rabonbán vagy a Glória, mind ma is futó, faépítésű cirkáló, amelyek már a 30-as, 40-es évek első Kékszalagjain is ott voltak. Nem kérdés, történelmi értékek, csodaszépek, imádjuk őket. Macóka története következik.
Macóka
Amikor azonban a Kékszalag-sztorira készültem, és azon agyaltam, mi testesíti meg a legjobban azt, amit én a Kékszalagról gondolok, nem ezek, hanem a Macóka ugrott be. A hajó, amelyre a 70-es, 80-as években vitorlázók egészen biztosan úgy emlékeznek, mint az akkori Balaton Shreckjére.
Drágakő a zord külső alatt
10 méteres hosszával, 3 méteres szélességével és irdatlannak tűnő oldalmagasságával, pirosra festett testével nem lehetett nem észrevenni. Sokan éreztük úgy, hogy ez a lomha, nagy batár a maga két rövid árbócával a vitorlázás valódi antitézise. Sokan gúnyolták, ha menetben volt, megalázás céljával körbevitorlázták, de a Macóka legénységének derűs hozzáállása idővel sokakat ráébresztett, hogy Macóka valójában drágakő a zord külső alatt.
Macóka a vitorlás-szerelemgyerek
Mert a Macóka igazi vitorlás-szerelemgyerekként jött a világra. Három szent őrült mérnök építette a Németvölgyi út egyik mellékutcájában, egy társasház hátsó kertjében több tonna vasból, sok ezer saját munkaóra befektetésével. Hogy mennyire így volt, az az MTVA archívumában őrzött képeken is látható. Az 1968-as MTI-tudósítás (nem vicc, volt ilyen) szerint Tiboldi János, Horváth Imre és a Rausch Henrik mérnökök addigra bő két tonna hengerelt acélt építettek be a hajóba, fejenként is több mint ezer munkaóra ráfordításával.
Lajhár
Az építők már nincsenek köztünk, de gyerekeik sokat meséltek nekünk a Macókáról (erről bővebb anyagunk itt olvasható). A mérnök urak kezdetben nem nagyon tudtak vitorlázni, csak akartak, de azt nagyon. A végül … tonnásra sikerült hajót főleg családi nyaralásra szánták, és ez a cél kellő önkritikával is párosult: kevesen tudják, hogy a jármű eredeti neve Lajhár volt. Az építők a vitorlásvizsgákat is csak bőven a vízre tétel után tették le, amiből számos kalamajka adódott. A Macókát egyszer nem is sikerült megfékezni, és Badacsony előtt a fövenyről kellett levontatni. Viszont a család boldog volt, és ez volt a fő.
Támadások kereszttüzében
Az elbeszélésekből az is kiderül, hogy a Macókával szembeni ellenérzések nemcsak a vízen, de a szárazföldön is problémát jelentettek. A hajót a téli pihenőhelyén gyakran érték nemtelen támadások, ablakait betörték, és a kötélzetet is megrongálták, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat végül eladta a hajót, amely néhány évig még a tavon volt, de végül lekerült oda, ahova eredetileg szánták, az Adriára. Egy 2009-es fotó szerint fehérre festették, orrsudarat kapott és nagyobb árbócokat. Így már korántsem volt az a lomha jelenség, mint amire mi emlékszünk.
“Minden hajót szeret valaki”
A Macóka emlékeztessen bennünket arra, hogy minden hajót szeret valaki. Valaki foglalkozik vele, karbantartja, kiemeli, vízre teszi, lecsiszolja, lefesti, kiszereli, felszereli, pótolja, és főleg kifizeti a vele kapcsolatos költségeket, hogy aztán néha beleüljön, és élvezze a hajózást. Ha pedig ezt a Kékszalagon teszi, lengessük kalapunkat, mert a Kékszalag igazi hajózás, a szó legjobb értelmében, erre pedig csak az szánja rá magát, aki adrenalinvadászként vagy éppen kis szeles pilinszkázóként, de mindenképpen szereti a vizet és a vitorlázást.
Egy kicsit mind a Macókával vagyunk, becsüljük ezt meg egymásban.
Szöveg: Máté Dániel Dugó
