Július elsején, a verseny történetében először Olaszországból vette kezdetét a francia kerékpáros körverseny, mely kapcsán – sok egyéb más mellett – a legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon Marco Pantani 1998-as Giro-Tour duplája után Tadej Pogacar véghez viszi-e a nem mindennapi tett. Megnyerheti egy azon évben a Tour de France körversenyt is a Giro után? A szlovén titánnak három fő riválissal kellett megküzdenie e nemes cél érdekében. Nevesül a Tour címvédőjével, Jonas Vingegaard-al, a korábbi dobogós Primoz Roglic-al, valamint az francia kör újoncával, Remco Evenepoel-al. Nézzük is meg, miként alakult ez a három hét.
A 111. Tour de France útvonala nem csak talján nagy rajt miatt volt különleges, hanem a nizzai utolsó szakasz kapcsán is, ugyanis a közelgő olimpia okán a szervezők lemondtak a párizsi körözésről és eképpen esett a választás a Cote d’ Azur-ra, egészen pontosan egy Monaco és Nizza közti egyenkéntire.
Francia kör olasz utakon
A peloton Firenzéből, egészen pontosan a híres Ponte Vecchio hídról vágott neki a kifejezetten nehéz etapnak, hasonlóan a tavalyi baszk nyitányhoz. A dimbes-dombos útvonal mellett a hőség is nehezítette a kerekesek dolgát, ennek megfelelően hamar elkezdődött a szelekció. Habár sok szintemelkedést tartalmazott a nap, a szakértők szerint így is jó esély volt arra, hogy a végén egy kis csoport sprintelhet a sárga trikóért. Ez aztán meghiúsult, ugyanis a korábbi dobogós és egyben utolsó francia körén versenyző Romain Bardet és csapattársa, Frank Van Den Broek egy bátor szökésnek köszönhetően együtt ért haza. Előbbi hősiesen feláldozta magát és végkimerülésig hajtotta magát, hogy a csapatkapitány szakaszsikerrel, mi több sárga trikóval indítsa pályafutása egyik legérzelmesebb Tour-ját.

Másnap Cesenatico és Bologna között ismét a szökevények örülhettek, de ezúttal szólóban ért haza a szintén francia Kevin Vauquelin, aki ezzel az első GT versenyén rögtön be is zsebelt egy szakaszt. Bardet ugyan csak kicsivel, de elbukta az elsőségét, a helyét pedig nem más, mint Tadej Pogacar vette át.
Az utolsó, teljesen olasz napon jöhettek a dugattyúlábúak, akik között több nagy névnek is kinézett egy jó eredmény. Végül – némi meglepetésre – Biniam Girmay tolta be elsőként a bringáját, mellyel ő lett az első színesbőrű etapgyőztes a Tour de France-on.

Az első hét és egy újabb történelmi siker
Az első nehéz hegyi etapra nem kellett sokáig várni, hiszen a negyedik napon már a Col du Galibier kellett felkapaszkodnia a versenyzőknek. Ahogy az várható volt, a Galibier-re vezető meredeken be is indult a tűzijáték: Pogacar brutális erődemonstrációt tartott és közel egy percet adott a főbb riválisoknak.

Talán tovább erősíti azt a képet, hogy némileg furcsa volt ez a magashegyi nap, mivel a rá következő szakaszon egyaránt a sprintbefutó volt várható. Az előbbi minden bizonnyal piros betűkkel kerül be a sporttörténelem hasábjai közé, tudniillik az a Mark Cavendish diadalmaskodott, aki tavaly már egyszer nekifutott a rekordnak számító 35. szakaszgyőzelem megszerzésének, ám akkor egy bukás kénytelen volt kiszállni. A kifejezetten az ő köré épített sor egész nap elől tartotta a brit legendát, majd tisztán, erőből sprintelte le a belga Jasper Philipsent, így ő lett minden idők legtöbb Tour de France szakaszát magáénak tudható kerekes. Másnap újabb sprint és egy újabb győztes, mégpedig Dylan Groenewegen, de a ponttrikóért folytatott versenyt továbbra is Biniam Girmay vezette.

A hét hátralévő részében két kritikus nap várt még az összetett menőkre: előbb az időfutam, majd vasárnap egy mini ”Strade Bianche”, bő 30 kilométernyi murvás résszel. Az időfutmaon – ahogy az várható volt – Remco Evenepoel volt a legerősebb, aki így teljessé tette a háromheteseken szerzett szakaszsikereit. Az összetettben viszont mindössze annyi változás történt, hogy Roglic feljött a negyedik helyre, a dobogón pedig továbbra Evenepoel és Vingegaard követte Pogacart. Mindeközben Biniam Girmay ismét nyert egy sprintet, jelezve ezzel, hogy egyáltalán nem volt véletlen az első sikere, de a hét utolsó napján megint az összetett menőkön volt a fókusz.
Itt aztán mindenki megkapta, amit akart: bukások, defekt, kerékpárcseréből fakadó nehézségek és persze murva a köbön. Napközben több erős szökés is kialakult, melyek közül egy sikeresnek is bizonyult. A négy fős sprintet Anthony Turgis nyerte, azaz újabb elsőséget könyvelhettek el a franciák. A nagy négyes ugyan többször is szétszéledt, Pogacar és Evenepoel is aktívan versenyzett, azonban nem történt változás köztük.
A második hét – Mi lett volna, ha nem indul a Giro-n?
A második hét egy újabb sprintel és egy régóta várt Philipsen sikerrel vette kezdetét, ezt követően egy nehéz, de nem hegyi befutóval záruló nap jött, ahol Vingegaard is megvillantotta oroszlánkörmeit, ugyanis éppen a sárga trikót viselő Pogacart hajrázta le. Vingegaardból hatalmas érzelmeket váltott ki ez a győzelem, emellett jelzésértékkel is bírt a folytatást illetően. Nem csak ő volt ám gyors, hanem Bini Girmay is, aki immáron harmadjára ért be elsőként az adott szakaszon, jókora előnyre téve szert a zöldtrikóért küzdők között.

Másnap viszont nem volt ekkora szerencséje az eritreainak, ugyanis minimálisan bezárták a véghajrában, amit aztán Philipsen nyert bő egy kerékpárral. A nap vesztese azonban nem Girmay, hanem Primoz Roglic, aki amellett, hogy földre került, közel 2 percet kapott, amivel el is szállt az összetettben remélt előkelő helyezés. A rá következő reggelen jött is a hír, hogy Roglic feladja a Tourt.

A nagy négyes tehát három főre csökkent, továbbá az erőviszonyok is változtak. A győztes időfutam után Evenepoel nem tudta tartani a lépést sem Vingegaard-al, sem Pogacar-al. Más kérdés, hogy utóbbi UFO-ként teljesített ezúton is, újabb lépést téve a történelmi dupla felé. A szlovén lendülete ezután sem hagyott alább és behúzta az idei harmadik győzelmét is a francia körön.
A harmadik hét, Pantani nyomdokain
Bűvös szám a három és nem csak a mesei jelenléte kapcsán. A harmadik, azaz utolsó héten a legfáradtabbak a versenyzők, ily módon rengeteg dráma és – paradox módon – feltámadás jellemzi a Grand Tour-ok ezen részét. Ha pedig három, akkor Jasper Philipsen, aki Pogacar és Girmay után szintén feliratkozott a triplázók névsorába.
A sprintereknek ez volt az utolsó lehetőségük, azonban a hegyekben is erős szökevények számára még bőven akadt lehetőség. Sejthető volt, hogy Pogacar sora nem fogja tudni minden nap kontrollálni az összes támadást. A kérdés csak az volt, hogy vajon melyik nap érdemes szökéssel próbálkozni. Úgy alakult, hogy a szerdai nap remek lehetőség volt. Richard Carapaz élt is ezzel, aki Evenepoel-hoz hasonlóan itt a Tour-on tette teljessé a GT kollekcióját a szakaszgyőzelmek tekintetében. Ha pedig egy üzlet beindul, gondolhatták még többen másnap… Hiszen újabb erős szökés alakult ki, majd ért is haza. A leggyorsabbnak az a Victor Campenaerts bizonyult. Aki korábban nyert már a Giro-n. Volt egyórás világcsúcstartó is, a Tour-on azonban még nem tudott nyerni.

Az összetettet illetően minimálisan növelte a fórját Pogacar, így kényelmes előnnyel és bizakodóan vághatott neki az utolsó hétvégének. Ha eddig nem volt kellően domináns az ő teljesítménye, akkor pénteki és szombati hegyi befutó, továbbá a záró kronó végleg eloszlatott mindenfajta kétséget. Három brutális nap, három elképesztő siker és mindennek megkoronázásaképpen a hőn áhított dupla.

1998 és Marco Pantani után tehát Tadej Pogacar is megcsinálta a Giro-Tour duplát. Mi több 12 szakaszt is nyert a két háromhetesen. Ezzel beírta magát az egyetemes sporttörténelembe. A dobogó két fokán Jonas Vingegaard és Remco Evenepoel zárt. Utóbbié lett emellett a fehér trikó, első afrikaiként Biniam Girmay vihette haza a zöld trikót. A pöttyös trikót pedig Richard Carapaz szerezte meg.

A trikósokFolytatás augusztusban, a La Vuelta Espana-n!
Szöveg: Fajcsák Balázs