Lavina vetett véget az expedíciónak

Már a kezdetektől baljós jelek mutatkoztak

Dávid és Marci expedíciója körül. Klein Dávid – a hazai expedíciós hegymászás egyik legrutinosabb alpinistája – tavaly már tett egy kísérletet ezen a hegyen Kerekes Bencével, a Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatott égisze alatt. Idén Klein már érkezésükkor észlelte, hiába jöttek egy héttel később, mint 2023-ban, a hegyen sokkal több hó rakódott le a lejtőkre.

Az expedíció két alpinistája a következő hetekben három akklimatizációs és útépítő kört is kivitelezett: egyel többet, mint ami előzetes terveikben szerepelt. (Ennek okán hazaindulásukat is módosítaniuk kellett.)

A technikai nehézségek leküzdése során a sok és bizonytalan szerkezetű hó végig hátráltatta őket. A már lerakódott hóban nehéz volt haladniuk, a lejtők lavinaveszélyessé váltak és a havazások betemették a már kialakított nyomsávot, biztosítóeszközeiket, köteleiket.

Mégis nekivágtak

Utolsó akklimatizációs körük után, július 2-án, mivel erősnek és motiváltnak érezték magukat és az időjárásban is mutatkozott egy csúcsmászásra alkalmas úgynevezett „ablak”, mégis nekivágtak.

Az egyes tábort – másodikán – akadálytalanul elérték. Másnap – harmadikán – nem sokkal a kettes tábor alatt jártak, amikor a lavina „kioldott” és majdnem elsodorta a két hegymászót. Életüket – sok már körülmény mellett – leginkább az általuk korábban rögzített biztosítókötelek mentették meg. Az eseményről naplójában így írt Dávid:

„A jéglépcső felett a helyzet… fura. Igaz, hogy valami lejött korábban, de a lejtőn még van cucc bőven. Marci – aki továbbra is az élen rángatja korábban ide helyezett köteleinket – rendre átszakad a korábbi lavina göröngyös felső rétegén. Én utas vagyok: mivel a nyomok kialakítása cimborámra hárul, nekem könnyű tartanom a ritmust, figyelnem – némi gyanakvással – körbe-körbe… Már a lejtő 4/5-énél járunk, amikor meghallom a rendkívül visszafogott kiáltást magam felett: – „Kisebb lavina!”

„Do NOTHING!”

– gondolom, valamiért angolul. Ez egy alap trükk. Ilyenkor nem „semmit nem csinálok”, hanem semmit CSINÁLOK. Az, amit e a figyelemmel teli, de passzív pillanat után teszek, szinte mindig jobb, mintha pánikszerűen és azonnal cselekednék.

Igen, látom mi történik: a Második-hólejtő végét a Sziklasarkantyú jelenti. Ettől menetirány szerint balra kezdődik nagyjából 2,5 kötélhossznyi meredek, vegyes terep, ami a kettesbe visz fel. Jobbra pedig egy keskenyebb kuloár éri el szintén a csúcsgerincet. Ebből a kuloárból indult meg egy kisebb hómennyiség. Látom, amint a nedves, göröngyös hótömeg úszik Marci fel – és felém. Ki tudok térni előle. Mintha ingatraverzálnék, tempósan tolom magam oldalra a kötélen… És sikerül! – gondolom.

A következő, amit észlelek, hogy minden, ami eddig mozdulatlan volt – most mozog. A lejtő felettem és köröttem óriásira duzzad. Marci először látóteremből, majd gondolatiamból is eltűnik. Látom a fölém tornyosuló hófalat – hatalmas, összetapadt hólabdák úsznak benne – és a levegőbe dobom magam. Nem szeretném, hogy a lábami megakadjanak – eltörnének, mint a fogpiszkáló – és minél több havat szeretnék magam alatt tudni, miközben minél kevesebb kerüljön fölém. (Na ja…) Már nem látok semmi érdemlegeset – benne vagyok a cuccban – de azt sejtem, hogy még a lejtőnek nagyjából ugyanazon a szakaszán vagyok és nem indult meg velem a hullámvasút lefelé. Ez tehát még mindig a rögzített kötél! Végre elengedem a mászógépet – csak feleslegesen tépem szét a vállam, hisz az eszközök jóval komolyabb ellenállásra képesek, mint az izmaim, csontjaim – és megadom magam: mint egy horogra akadt ponty, lebegek a fehér áradásban. Érzek egy-két pattanást: gondolom, sorban adják meg magukat a rögzítési pontok felettem. A kötél pattanásig feszül, mint a hegedűhúr, miközben egész testem húzza, cibálja a sodrás. Figyelmem két irányba kalandozik el: vajon mi történik felettem, a kötél egyes rögzítési pontjainál? Hol szakad majd el? Illetve: mi lesz lefelé? Igaz, 300-400 méteren keresztül csak sodor majd minket a massza, de az utazás végén a 1,5 kötélhossznyi meredek jég vár majd. Legkésőbb ott beindul a daráló és a ránk zuhanó tömbök biztos, hogy…

“Gyengül a szorítás! Vajon kiabáltam? Mindegy. Berúgom a hágóvasakat és látóteremnek azon szegmenseiben, amit nem tölt ki a gleccserszemüveg és az arcom közé tapadt hó, keresni kezdem Marcit. Felettem áll, kb. 30 méterrel, látszólag egy darabban. A lejtő körülöttünk nagyjából 400 méter hosszan és majdnem teljes szélességében lecsúszott. Az oldalról érkező lavinácska tolta meg a főlejtőt és indította be a világvégét. Így viszont a kioldás – szerencsénkre – valamivel a Sarkantyú alatt következett be. A kioldás alatti rögzítési pontjaink természetesen mind kiszakadtak – ezüstösen csillogva pihentek a hó friss felszínén – a sarkantyú alatt közvetlenül elhelyezett két hókarós standunk azonban érintetlen maradt. Messze lent, a lejtő alatt kiterülő hatalmas legyező – a benne pihenő ember nagyságú tömbökkel – és a körülöttünk csillogó, fényesre gyalult hólejtő: döbbenetes látvány.”

Marci pedig a következőket jegyezte le naplójában:

„Nagy kényelemben meneteltem felfele végre a taposott nyomot követő kötelünkön. Amikor megláttam, hogy megindult a jobb oldali folyosó, mókásnak tartottam, hogy el fog menni mellettünk egy kisebb lavina. Emlékszem, még nevetgéltem is rajta, majd tájékoztattam Dávidot. Mire újra felnéztem, már majdnem mellettem volt a hatalmas hógörgeteg, am idő közben zúgó hóóriássá nőtt. Majd észrevettem, hogy ez nem fog elmenni mellettem, mert már az egész folyosó mozog. Még mindig nem vettem komolyan a dolgot. Amint jött felém az alátemető, derékig érő hófal, megvetettem a lábaim és erősen beledőltem abba a végtelen erőbe, ami rám zúdult. Gondoltam, majd ellenálok, átmegy rajtam és folytatom az utat. Hát ez nem tartott sokáig. Pillanat alatt vett le a lábaimról, de szerencsére volt ’B’ tervem. Úgy vetettem meg a lábaim, hogy ha nem bírom, hátrafele vigye ki őket, így felúszom majd a „roham” tetejére. Nem így történt. Megforgatott nem is tudom milyen irányokban, miközben éreztem a felső C-t pengető kötélen a felettem lévő hókaró kipattanását. Majd még egyet. Valamiért az eszembe sem jutott, hogy vékony (7 mm, egy szakaszon csak 6) köteleink elszakadhatnak a sok-sok ezer kiló hó feszítő súlya alatt. Mire ezeket végig gondoltam – közben nevetgéltem –, már az üstökös csóváján ültem. Ültem a lejtőn és mint langyos patakba, belemártottam a kezemet a körülöttem folyó 15-20 cm mély, csituló hófolyóba. Szememmel megkerestem Dávidot, mi a helyzet vele. Ő éppen ekkor volt a baj központjában. Csak a lábait láttam, amint épp maga sem tudja merre van a fel és a le. Mire hozzá ért a romboló tömeg, még nagyobbra nőtt. Aggasztott a látvány. Végül valahogy ő is a kötélen maradt, mászógépe csak sértette a kötelet, nem tépte le teljesen a köpenyt. Megtalálta a fejét fent, a lábát lent, és csak hüvelykujjat mutatott a kérdésre, jól van-e.”

A két alpinista az incidens után megkezdte a levonulást a hegyről, miközben a lehető legtöbb felszerelésüket eltávolították a korábban már megtett szakaszokról. Az alaptábort fáradtan, de épségben elérték még 3-án, sötétedés körül.

Július 4-én és 5-én felszámolták alaptáborukat – gondosan ügyelve arra, hogy az expedíció több mint egy hónapja alatt felgyűlt szemetet elcsomagolják és leszállítsák majd –, majd 6-án egy hosszú nap alatt levonultak egészen Ságrom faluig. Innen 7-én már terepjáróban utaztak tovább Csitrál városkába, ami a megye legnagyobb települése.

A következő napokban még közreműködnek egy kulturális, filmes projektben, így hazaérkezésük csak július 18-án várható.

Bár a Johnnie Walker Hindukus Expedíció két magyar alpinistája nem érte el a Istor-o-Nal 7403 méteres csúcsát, de expedíciójuk során szélsőséges körülmények között, komoly technikai nehézséget jelentő terepen álltak helyt. Az expedíció során együttműködésük példásnak bizonyult és expedíciójuk bizonnyal új, minőségi alpinista vállalkozások csírája lesz.

„Ennek a csúcsnak csak pár megmászása van, így izgalmas már az előzetes kutatómunka is. A tavalyi felvételeket nézegetjük, műholdképeket elemzünk, latolgatunk. Marcival három lehetséges forgatókönyvet raktunk össze. Ha a Bencével tavaly megkezdett útvonal mellett tesszük le a voksunkat, annak nyilvánvaló előnye a terepismeret: legfelső táborunkat idén sokkal gyorsabban elérnénk. Arra viszont, hogy a tavalyi veszélyes szakaszt idén meg tudjuk oldani, nincs garancia. Kutakodásaink során találtunk egy 1971-es jugoszláv útvonalat. Nem sokat tudunk róla, de az ígéretes. Technikailag talán még a tavalyi vonalvezetésnél is izgalmasabb, de előnye, hogy a nehézségek az út első felében és a közepén találhatók. Feljebb az út gyorsan eléri a csúcsot. Egy harmadik lehetőséget is fontolgatunk. Ez egy közvetlen felhatolás az előcsúcs és a főcsúcs közötti nyeregbe. Itt a kuloárban található meredek, jeges, sziklás és vegyes terep, valamint a folyosót védelmező függőgleccser jelentik a legnagyobb nehézséget. “

“A lényeg: Marci egy nagyszerű, fiatal mászó és úgy általában: remek fickó. Egyenlő mászótársakként vágunk bele a kalandba és a hegyen konszenzusos döntéseket hozunk majd.”

Klein Dávid

“Dávidot 2019-ben a válogatott egyik mentorává választották. A ma is élő és még mindig aktív magyar expedíciós hegymászók közül talán ő a legtapasztaltabb. Többször másztunk már együtt a Magas Tátrában, de ez persze más lesz. Nagyon várom a kalandot, tudom, hogy kő keményen odarakjuk majd magunkat és abban is biztos vagyok, hogy sok szakmai fogást elleshetek majd Dávidtól. Jó sok időt hagytunk az expedícióra, így, ha kell, ki tudjuk várni a megfelelő körülményeket. Semmi esetre se szeretnék bizonytalan, kétséges helyzetekbe belemászni.”

Nagy Marci

Az expedíció háttere

Most, hogy a Himalája Koronája magyar teljesítésének három évtizede a végéhez közelít, a fiatalabb generáció új kihívásokat keres magának. Eljött az idő, hogy – az előző generáció expedíciós tapasztalataira építve – modern, minimalista és környezettudatos stílusban letegyék névjegyüket a himalájai hegyóriások világában is. Dávid és Marci nem „hódítók” és a csúcsot nem „megtámadják”.

Nagy Márton hegymászó és társai 2022-ben – a Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatott égisze alatt – a közel 6000 méteres Bondit Peak első megmászását hajtották végre. 23 éves.

Klein Dávid hegymászó, 48 éves. Négy nyolcezres csúcsán állt palack nélkül (ebből kettő első magyar megmászás volt) és a hazai hegymászótörténelem több jelentős expedíciójának vezetője, szervezője volt. Néhány ezek közül: a Tirics Mir (7708 m, 1998) és a Broad Peak (8050 m, 2000) első magyar megmászását végrehajtó expedíciók, számos Everest expedíció – ezek egyike a veszedelmes keleti falat vette célba, 2014-ben pedig 8700 méterig jutott palack nélkül –, téli kísérlet a Nanga Parbaton (8125 m) és az alaszkai Denalin (6190 m). 2015-ben és 2016-ban a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség az „Év mászása” díjban részesítette.