betöltés folyamatban...

Marik Balázs blogja – Extrém Balatonman Illegál Vol. 2.

2020.09.30.

– Maga többet ismétel, mint a BBC. 

– Nézze el nekem. idegi kényszerem van. Háromszor ismételek,és egyszer nem.

– Aha, akkor gyorsan túl kell jutnunk a következő hárommondaton!

– Aha, akkor gyorsan túl kell jutnunk a következő hárommondaton!

– Bugyi.

– Bugyi.

– Még több bugyi.

– Még több bugyi.

– No, talán most már normálisan beszélgethetünk.

– No, talán most már normálisan beszélgethetünk.

– De most negyedszer is ismételt.

-Úgy látszik, rosszabbodik…

Holló színház: Ismétlések jelenet

Miért, miért?

Béláim, az az Úrban, mindenki azt kérdezi, miért álltam neki még egyszer az Extrém Balatonman Illegálnak. Valójában, ahogy írtam az első után is, én a Primavera Extrém Balatonman teljesítésére pályáztam.

De az időjárás keresztülhúzta a számításaimat.

Sasi Gabi némi szemrehányással a kommentjében megjegyezte, hogy ha nem megyek az eredeti időpontban, akkor kár volt elvennem a helyet mástól. Ebben igaza van. Csakhogy az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy egy pillangó úgy lebbenti meg a szárnyaitvalahol a Szaharában, hogy végül a 2020. szeptember 26-ára ígért rettenetes időjárás mégsem áll össze. Nem sok hiányzott hozzá…

De kedden már teljesen nyilvánvaló volt az összes előrejelzésioldalt böngészve, hogy a “D-day” nem a kenesei partraszállás napja lesz.

Vettem egy mély lélegzetet, és leírtam Mukinak az érveimet, majd felhívtam.

A Végső Válasz az Élet Értelme, meg a Minden kérdésére azvolt a részéről, hogy ha velem kivételt tesz, akkor legközelebb akárki kérhet időpont módosítást, mert aznapra nem lesz ideális a páratartalom.

A mai időjárást – lévén ez a jegyzet az esemény eredeti időpontjában íródott – elnézve okosabb döntést nem hozhattam volna, minthogy ezen a napon nem tettem kockára az életemet.

Az egy dolog, hogy nagyon durván lehűlt a levegő, és reggel 7, napközben 14 fok volt, van. De reggel olyan szél fújt Kenesén, amiben a viharjelző rendszer igen sűrűn forgolódott. És a balatoni viharjelzésben épeszű ember nem megy be a vízbe. A többit meg kiszedik a vizimentők, ha még az előtt megtalálják,hogy belefulladt volna.

Ennyit a 2020. szeptember 26-i Primavera Extrém Balatonman-ről

Ha valaki elől elvettem a próba lehetőségét, elnézést kérek, és egyben rögtön kilincselhet nekem egy életmentő érdeméremért.

Ha meg már hivatalosan el nem ismert módon teljesítem ezt aBalaton-kerülő Ironman távú triatlont, akkor miért ne adnám meg magamnak az esélyt, hogy az utolsó szép indián nyári napontegyem? Az egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy Ágófog nekem segíteni. Péntekre ugyan szabadságot vett ki, de szerda reggel még senki nem tudta a cégénél, hogy csütörtökön sem fog dolgozni. Márpedig a projekt, amin dolgozik, nem olyan, amiről egyik pillanatra le szokás, vagy le lehet lépni csak úgy egy-egy napra. De szerencsénk volt, csütörtökre nem volt életbe vágóan fontos egyeztetése, így elengedték.

Szóval ott álltunk reggel 7 után néhány perccel a kenesei strandon. Nyugodtak nem voltunk, mert Cöge jelezte, hogy hiába tettem fel töltőre a Maraboo jeladóját előző este, az bizony valami 6%-on áll összesen. Így aztán az úszásra nem vittem magammal – eggyel kevesebb esély, hogy beleszórjam megint a Balatoniszapjába 😀 . Ágó a kocsiban töltötte, amíg én úsztam.

Meg aztán Kenesén nem találtunk szállást, én pedig azt mondtam, hogy hiába volt jó a Villa Bea Panzió Zamárdiban, az félóra autóút. Akkor inkább aludjunk otthon, csak 37 perccel többautókázás. Cserébe nem kell háromszor összepakolni a félkonyhát. 4:30-kor így is, úgyis kelni kellett.

A lényeg, hogy az általam kitűzött 7:30-as rajtra bent voltam az akkor még csak enyhén hullámos Balatonban

Nagy csinnadratta nem volt, annyira belegázoltam a vízbe, hogy legalább térdig érjen, aztán lehasaltam, és elkezdtem úszni. Pont ugyanazt a pályát úsztam, mint 11 napja. Az órám viszont valamiért el-eldobálta a jelet, így a tuti mólónál nagyon nem akart csipogni 500 méternél. Megfordultam, és úsztam visszafelé. Nagyjából félúton jártam, amikor a Garmin végre kegyeskedett 500 métert jelezni. Ennyit a GPS-ben verhetetlen, intergalaktikus piacvezető sportóra egyik csúcsmodelljéről, a 945-ösről, gondoltam.

Még három kört úsztam, mialatt az eredetileg lágyöblítő programnak induló Balaton végül nagymosás funkcióra váltott, és a végén kissé átfagyva a 20 fokos vízben, 1:05:01 óra után kimásztam a partra.

Mire fölaggattam magamra minden kelléket – kompressziós zokni, kamásli, gatya, mez, karmelegítő, hosszú ujjú mez, kesztyűk, addig bizony eltelt 9:18 perc. De került, amibe került, szükségem volt ezekre, legalábbis a bringázás elején.

Ágó belerakta a mezem hátuljába a jeladót – bekacsolva 28%-on – a telefonommal, egy csokor rozmaringgal, meg a vitaminjaimmal együtt, aztán nekiindultam. Az első 5 km-ről nem voltak adataim az első nekifutás alkalmával, így fogalmam sem volt róla, hogy is haladok. Az megnyugtató volt, hogy a pulzusom nevetségesen alacsonyan volt. Nyilván nagyon messze voltam még az üzemi hőmérséklettől. Az akarattyai emelkedő éppen arra volt jó, hogy 135-ig fölmenjen a pulzusom. A hullámos részen 125 és 135 között mozogtam, és nagyjából 33.3 km/h volt azátlagsebességem. A Club Aliga előtti vasúti átjárót megelőző hatalmas lejtőn mutatta meg magát először a Balaton a bringázás során. Mosolyogtam, és elraktároztam magamban a képet egy életre.

A kertek alatt megint jól haladtam, és ahogy kiértem a 7-esútra Siófok előtt, már inkább 34 km/h fölött mentem, mint alatta. Siófokon már tudtam, hogyan kell a víztorony környékén ügyesen kerülni, hogy ne lassuljak sokat. Már megérte a 11 nappal korábbi pályabejárás, gondoltam 🙂 Ennek még többször hasznátvettem 🙂

A déli parton megtaláltam a Zamárdi-Felső táblát.

Egy kicsit eldudorásztam magamban tízes, húszas éveim hőseinek, a KFT-nek a Balatoni nyár című számából az ide vonatkozó részt. Főleg, hogy tényleg szeptember 24. volt az idei balatoni nyár utolsó napja.

Az első frissítést a földvári emelkedő tetejére beszéltük meg Ágóval. Kérdezte, honnan fogja felismerni. Mondtam neki, hogyez olyan lesz, mint a Hamis a baba című Bujtor-filmben a BM.

– Jaj, Purci úr, csak a Belügyminisztériumot hagyjuk kiebből!

– Ez nem az, Csöpikém. Ez a Bögyös Maca!

– Honnan fogom megismerni?

– Rá fog jönni…

https://www.youtube.com/watch?v=JlQoTo53Fs4 (Vonatkozó rész2:22 perctől 3:13-ig 😀 )

A csaj tényleg ott állt az emelkedő tetején, kezében az életmentő kulaccsal. Mármint nem a BM, hanem Ágó 😀

A friss kecsketej – örök hála a csomádi kecskefarmon Zimmermann Robinak, és Timinek az állatok gondos tartásáért, és az elképesztően finom, és egészséges tejért – illatától és ízétől valósággal megrészegülve téptem lefelé a lejtőn, majd ráálltam 34.5-35.5 km/h sebességre. Pedig még egy picitoldalról, szemből is lengedeztek a zászlók. A pulzusom 136-138 körül volt, és gyönyörű idő volt, már elmúlt a Balatonbanúszás utáni vacogásom. A keresztúri emelkedőig csak annyi malőr történt, hogy Bogláron Ágón nem ért utol. Így hát fölhívtam,hogy akárhol is van, és bármit csinál, azonnal hagyja abba, és nyargaljon utánam, mert különben baj lesz.

Szegény épp a fonyódi Lidl parkolójába állt volna be, a mikoregy éles hátra arccal kifarolt, hogy a hőn áhított, és jól megérdemelt tízóraija helyett az életemet mentse. Volt mit…

Az utolsó utáni csepp kecsketejet is kiszopogattam, és márcsak egy tök üres kulacs volt nálam, amikor nagy nehezen elém került. A kifacsart, átszűrt grapefruitlével, facélia mézzel, és sóval turbózott vizes cucc megint felüdülés volt, és egy újabb energiabomba, egyben gasztronómiai élvezet.

A keresztúri emelkedőt max 144-es pulzussal hoztam, de közbenazon agyaltam, hogy ami nálam van, nem biztos, hogy elég lesz Vonyarcvashegyig. Egy villámgyors pit stopot ejtettünk meg a Panoráma kilátónál, amikor pisilés közben lehámoztam magamróla kamáslikat, a hosszú ujjú mezt. Ágó közben rendületlenül pakolta egyik mezemből a másikba a mindent is. Jeladó, telefon, rozmaring ágak, vitaminok. Plusz kaptam egy kecsketejes, meg egy vizes kulacsot, biztos, ami biztos.

Na, az nem tartott sokáig!

91 kilométer után az útfelújításnál feltereltek oda, ahová nagyon nem kellett volna. A murvás, kavicsos retteneten valahogy felküzdöttem magam a bringaútra. Nem sok híja volt, hogy egy óriásit zakózzak, de ezt még megoldottam valahogy. hanem amikor egy hatalmas döccenést követően a bringások halálát jelentő pssssssz hang hallatszott, irgalmatlan káromkodások közepette vágtam bele az árokba a bringámat, a sisakomat, szemüvegemet, és téptem le magamról a karmelegítőmet. Az útépítő munkás embermeg kézzel-lábbal magyarázta, hogy ott a kulacsom az aszfalton. Ja, szanaszét törve, kecsketej kifolyva belőle. Köszi…

Azért biztos, ami biztos, még egyszer ránéztem a kerekeimre.

És döbbenten konstatáltam, hogy ez a psssssz hang nem defektet jelentett, hanem a burkolaton széttörő, és szétfröccsenő kulacs, és annak tartalma volt.

Egy mély sóhaj kíséretében összekukáztam a cuccaimat, és nem sok meggyőződéssel, de tovább gurultam. Az első adandó alkalommal visszakúsztam a főútra. És nagyjából Balatongyörökigazon gondolkodtam, hogy is viszonyuljak én ehhez az incidenshez.

Béláim, végül hosszas mérlegelés után arra jutottam, hogyha még egyszer az életben sportolási céllal a Balaton körülbicajoznék, és fel akarnék hajtani a bringaútra, kikötözve, szopóálarcban szolgáljatok fel engem bárkinek. Pont úgy, mint Balogh Tibit az Argó 2-ben Hangyás Dzsoni esküvőjén…

https://www.youtube.com/watch?v=d_H0daSD1EQ&t=335s (1:01:13órától, ha valakit érdekel 😀 )

Keszthelyen az előző pályabejárás alkalmával elkövetett elkavarás megtanított arra, hogy merre is van a légvonalnál is rövidebb út az erdőn át.

Hanem az ellátmánnyal nem álltam valami fényesen.

Hívtam Ágót, hogy mentse meg újra az életemet. Vonyarcvashegynél még nem ért utol, én viszont már megint tök üres kulaccsal száguldoztam, végső kínomban a gondosan beosztani kívánt rozmaring ágakat rágcsáltam, gondolván, abban is van némi folyadék, ha elégsokáig rágom. Valamint fájdalomcsillapító, és van benne egycsomó vitamin. Valamint báránnyal kiváló. Bárány persze nem volt nálam, pont úgy, mint a tavalyi barcelonai IM-en 😀 Amikor a rozmaringnak is a végén jártam, egyszer csak feltűnt a megváltó kis fekete autó, a hátulján az eltéveszthetetlen logóval.

Újabb grapefruitos cucc, újabb íz élmények.

És a sorskegyes volt hozzám. Amit elvett a déli oldalon, azt most visszaadta. A tó felől, oldalról, hátulról tolt a szél. ha finoman is, de segített. Lélekben sokkal könnyebb volt. A hullámos terepen 33-35 közötti átlagsebességgel zúgtam, a pulzusom teljesen rendben volt. Szigligetnél még egy iskolás csoportpróbára tette a lelkivilágomat, amikor a piros lámpámnál a gyalogátkelőhelyen éppen csak nyuszi ül a fűben-t nem kezdtek eljátszani. Már réges-régen piros volt a lámpájuk, amikor a 258 gyerek fele még csak le sem lépett az úttestre.

Ábrahámhegynél végre elindulhattam – volna – fölfelé Kékkútirányába. Igen ám, csakhogy Ágóval azt beszéltük meg, hogy ottad nekem egy újabb kulacsot. Ő viszont nem a tuti kereszteződésnél vágott le a főútról, hanem jóval hamarabb. Lekanyarodtam én is, különben soha nem látjuk egymást. Valami kertben kapirgálóembert megkérdeztem, Kékkút felé jó irányba megyek-e. Nagyon lassan, kínosan hosszan gondolkodva bökte ki, hogy tulajdonképpen igen, de az utca végén kanyarodjak el jobbra, és aztán majd balra. Olyan lassan gurultam közben, hogy majdnem elestem. A néhai vasfüggönyön innen világhírű, kerékpárfociban verhetetlen Pospisil-testvérek megirigyelték volna azt a helyben biciklizést,amit én ott bemutattam, teljesen hátra tekeredett nyakkal. De nem kellett leszállnom 🙂

Én jó helyen voltam

Ágó viszont helyből képes volt megint eltévedni, és kétségbeesetten bizonygatni nekem telefonon, hogyez nem a jó út. Miközben én már Kékkút felé haladtam, és tudtam, hogy jó helyen vagyok. A szél segített, jobb állapotban is voltam, mint 11 napja, és könnyebben fogytak a kilométerek is.Az útminőség persze nem volt valami fényes. Addig egyetlen egyszer sem nyomott automata részidőt az órám, a döccenőktől viszont csak a bringázáshoz használt, kormányra rögzített Polar V800-as órám 37 alkalommal  csipogott Zánkáig. Pedig a legerősebb érintésre volt állítva…

Ez sem szegte a kedvemet. A táj csodálatos volt, az idő pazar,a szél jó irányból fújt, egyszóval úgy éreztem, az életszép. Na, nem annyira, mint Roberto Benigni filmjének a végén,amikor a kisfiúnak megjelenik a már halott apja által megígértharckocsi.

De jó úton jártam. Köveskál előtt megint elém tárult a Balaton. Még arra is volt gondom, hogy lőjek róla a nagyszáguldozás közben egy képet.

Zánkától Akaliig még utoljára kihasználtam a lehetőséget, hogy egy igazán jó, haladós tempót menjek, persze nagyon szigorú pulzus kontroll mellett.

Ahogy ráfordultam az utolsó nagy, emelkedős részre, nettó 4:43 óránál jártam a bringázást tekintve. Ez az addigi 158 kilométeren 33.5-ös átlagot jelentett. Ha a bringázás vége olyan magasan lett volna, mint a rajt, ez 5:22 órás tekerést jelentett volna. De Tótvázsony vége 240 méterrel volt följebb, mint a kenesei part. Onnantól csak arra figyeltem, hogy lehetőleg soha ne legyen 145 fölött a pulzusom. Kis spéttel, de ez megvolt, és végül egészen emberi állapotban kászálódtam le a bringámról 179.5 km után, 5:35 óra nettó, a megállásokkal együtt 5:39:15 óra bruttó idővel, 135-ös átlagpulzussal.

Egy viszonylag gyors depózást követően – 2:48 perc – már caplattam is fölfelé a Füred felé vezető úton. Balga módon azt hittem, nincs túl meleg, nem kell jég a sapkám mögé. Főleg, hogy a kegyes szeptember végi nap már nem állt olyan magasan, hogy az út menetirány szerinti jobb oldalát megsüsse. A legmagasabb ponttól ütemesen ügettem lefelé, lényegesen jobb tempóban, minta múltkor. Az út során először, és utoljára adódó kisebb és nagyobb dolgom sem tudott kizökkenteni a nyugalmamból, ésritmusomból.

A hecc kedvéért egy kökényt megkóstoltam, csak hogymegnézzem, mennyit ért 11 nap alatt. Megdöbbenve tapasztaltam,hogy már ehető. Nem volt tökéletes, de elrágcsáltam, és bármegvolt az erős savanykás íze, nem arra gondoltam közben, hogy folyamatosan citromba harapnék.

Béláim, a globális felmelegedés tényleg olyan, mint az oroszok a Tizedes, meg a többiek című filmben. Itt van már a spájzban :O

Viszont ezúttal nem tévedtem el Füreden, és az onnantól állandósuló Hammer Perpetuem ellátmány is rendben, menetrend szerint érkezett az elektrolitokkal, vitaminokkal, vízzel együtt. Mondjuk Balatonfüred, Ófaluban egy fél perccel később ért oda Ágó a megbeszélt pontra, így csak azt látta, hogy egy békés járókelő kezéből éppen kitépek egy másfél literesásványvizes palackot 😀 Az előzményeket már csak másnap tudta meg. Illedelmesen megkérdeztem a jóembert, hogy adna-e a vizéből, mire mondta, hogy vihetem az egészet. A mozdulat, ahogy elvettem,tényleg hevesebb volt a szokványosnál. De hát az ember egy idő után nem finomkodik, ha az életéről van szó, ugye…

Az első órában 10.6 km-t tettem a zsákba, ami lényegesen jobb volt a múltkori 9.5-nél. És a síkra leérve sem tűnt úgy, hogy nagyon meg fogok dőlni. Persze idővel rájöttem, hogy a jég mégsem lett volna butaság a sapkám mögé. De ezt csak 18 km után kértem, és kaptam. A 26 foknak előrejelzett hőmérséklet közben lett 28 is. De messze nem volt annyira durva, mint az első nekifutás alkalmával.

Akadtak vicces pillanatok is.

Füreden a Tagore sétányon egy kisvonatos vállalkozó győzködött egy nyugdíjas házaspárt, hogy menjenek még nyugodtan sétálni egyet, aztán ha visszaértek, és még mindig csak ők akarnak elmenni várost nézni, akkor is elviszi őket. Az utószezonban minden morzsáért le kell hajolni, gondoltam, és magamban kuncogva kocogtam tovább.

Csopakon elfutottam a hekkárus bódé mellett, ahol a múltkor felmarkoltam egy sótartót, hogy helyrebillentsem az éppen összedőlni készülő só háztartásomat. Most erre nem volt szükség. A hekk illata viszont csábító volt, de ellenálltam neki. Akkor még egészen sietős volt. Persze, ahogy én sietek, úgy komoly ember nem siet ájronmen-maratoni közben 😀 😀 😀

Egy idősebb hölgy Alsóörsön kutyasétáltatás közben hosszasan nézett, majd bizonytalanul megkérdezte, hogy nem látott-e már engem Balatonszőlősön. A választól döbbent csak megigazán.

– Drága, kegyed ma engem bárhol láthatott a Balaton körül Kenesétől óramutató járásával megegyező irányban bringán, vagy futva, válaszoltam neki futtában.

Soha nem fogom elfelejteni az arcát 😀 😀 😀

Ágó, aki szívét-lelkét kitette nekem egész nap, az egyik frissítőponton, amikor közeledtem, megkérdezte, mit kérek.

– Mindent, is! – hangzott a válasz.

Rémült kapkodás a jeges zacskóval, az egy-egy perpetuemes, és vizes palackkal, és közben erős kotorászás az elektrolitosdobozban, amit menet közben próbált lecsavarni. De úgy, hogy az előbb említett dolgok se essenek ki a kezéből, meg a telefonjas em, amin azt nézte, merre járok.

– Ennél stresszesebb melóm még életemben nem volt, sóhajtotta.

Ha valaki, hát én tudom, ez mit jelent az ő szájából!

Nélkülem, az én ájronmenkedésem nélkül is éppen elég stressz van az életében. A pandémia alatt nem egyszer hallgattam végig odahaza azokat a nagyon hosszú óráig tartó videokonferenciákat, amelyeket Magyarország legmagasabb toronyházának építése során, mint tervkoordinátor folytatott párhuzamosan Dubai-jal, Amsterdammal, Londonnal, Berlinnel, és Budapesttel egyszerre, angolul, németül és magyarul…

A féltáv 2:04 óránál ért, ami majdnem 10 perccel volt jobb, mint szeptember 13-án. Azt tudtam, hogy a futást versenyóra 6:57-nél kezdtem meg, így nyilvánvaló volt, hogy nem leszek 11órán belül, hiszen ahhoz negatív splitet kellene csinálnom egy Ironman maratonin, ami a legnagyobbaknak is csak kivételes alkalmakkor sikerül.

Pedig titkon reméltem ezt a 11 órás időt a rajt előtt. Csak hát nem kellett volna olyan sokáig szöszmötölni az úszás után az öltözködéssel, a bringán a 4 perc állás sem segítette ezt és nem mertem jobban tolni a futást sem. Az első 2 óra átlagpulzusa 143 volt – összességében 140 lett a végére -, ennél nem merek soha keményebben menni, mert nagyon csúnya vége lesz a dolognak. Főleg, hogy tíz héttel ezelőtt 11 km-t éppen le tudtam futni 6 perces kilométerekben 141-es átlagpulzussal. És előtte nem úsztam 3.8 km-t, és nem bringáztam 180 kilit…

Ebben a tíz hétben sebességem nem nagyon lett, állóképességem viszont annál inkább! Heti 21 óra edzés, még ha a java 130 alatti pulzuson is történik, az bizony heti 21 óra edzés!

Szóval próbáltam megtalálni a KELL és a VAN értékek közöttikényes egyensúlyt. Ez elég jól sikerült, 30 kilométernél még mindig csak 3 órája voltam a futópályán. A bajok akkor kezdődtek, amikor elnéztem egy kanyart, és Balatonfűzfő Tobruknál egy utcával később kanyarodtam le a part irányába. Ágó meg ott várt, ahol én nem jelentem meg. Mint kiderült, a jeladóm még életben volt, valami 5%-on. De nem mozdult, mert Cögéék előrelátó módon reggel a legritkább jeladási intervallumra állították, hogy minél kevésbé merítse az aksit. Ráadásul a mezem hátsó zsebében nehezebben találta meg az ötszükséges műholdat, mint bringázás közben, amikor szinte végighasaltam könyökölve. Ágó a nem mozduló jeladó látványától bepánikolt, és elindult visszafelé, azt vizionálva, hogy ájultan fekszem valahol félúton, de legalábbis megsérültem, és nem tudok mozdulni.

Én meg mentem tovább, gondolván, hogy valahogy majd csak megoldom.

A bringaúton már csak elvétve voltak bringások vagy gyalogosok, és mivel jóval hűvösebb volt, mint a múltkor, a kevés emberből is sokkal kevesebbnél volt víz. Már azt a pontot is elhagytam, ahol legközelebb találkoznunk kellett volna, Ágó pedig sehol. Már épp kezdtem volna feladni a dolgot – na nem a teljesítést, hanem csak az idővel való viaskodást -, amikor egy szembe jövő megmutatta, hogy a közeli bringás pihenőnél van egykút. Életet mentett, utólag is örök hálám. Volt a mezemben biztonsági tartalékként még két Hammer zselé. Vízzel elszopogattam 10 percenként egy felet, miközben kímélő üzemmódra állítottam át magam. Hogy ebben mennyi volt az életösztön, mennyi a megalkuvás, vagy a gyávaság, már soha nem fog kiderülni.A 6 perces átlagban végigtolt ájronmen maratoni gondolatától már akkor elbúcsúztam, amikor Ágóval először elkerültük egymást. Aztán amikor ez Fűzfő végénél sem jött össze, már tényleg csak a túlélésre játszottam. Egy végtelenül kedves ember megmutatta, hogy egy öbölben hol találok ivókutat. Akkor már kishíján úgy éreztem magam, mint Romhányi József tétova tevéje a Teve fohásza című örökbecsűjében. https://www.youtube.com/watch?v=19vLBNRf5hA

Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy feltett szándékom volt életben maradni, és beérni a kenesei célba, ahonnan elindultam.

De addig volt még vagy 6 kilométerem, másfél zselém, és 2 deci vizem. A főút másik, tótól távolabbi felén vezető bringaútra érve vizem már egy korty sem volt, amikor egy arra túrázó csapattól megint kaptam vagy fél litert. Még egyfél zselé elment 2 deci vízzel, aztán az utolsó találkozási ponton sem volt sehol a csaj. Megadóan elkezdtem szopogatni az utolsó zselét a maradék vízzel, és időről időre kocogtam, hogy ha nem is valami acélosan, de haladjak. Aztán nem egész 2 kilométerrel a vége előtt egy teljesen váratlan helyen előtűnt Ágó, kezében a mindennel – is. 

Addig, mint kiderült, kétszer megjárta Almádi és Kenese között az utat, értem aggódva, engem keresve, hogy hol fekszem ájultan az árokban.

Egy zselét, elektrolit kapszulákat, meg egy 3 decis vizet mégkaptam, és nekiindultam az utolsó szakasznak.

A jeladóm aksija ott adta meg magát végképp. Örök hála Cögééknek, hogy addig életben tartották!

Eldöcögtem a Vak Bottyán strand előtt. Picit még túl is kellett mennem a start helyén, hogy kijöjjön a 42.2 km. Arccal aBalaton felé fordultam, és diadalittasan beleordítottam a lemenőnap fényébe egy hatalmasat. 4:20:17 órával a futás, és 11:16:38 órával az egész kaland kezdete után megérkeztem.

Pontosabban megérkeztünk. Mert ezt Ágó nélkül félútig sem csináltam volna meg. Elképesztő utazás volt mindkettőnk számára.Én nem szóltam egy rossz szót sem (a “b+, aggyadmá a mindentis!” az a pillanat hevében elhangzó, örökre ott felejtendő kiszólás volt mindig is), ha nem jött, nem akkor jött, nem pont azt adta, amire gondoltam. Éppen elég alkalommal mentette meg az életemet az utolsó pillanatban odaérve, szívét-lelkét kitéve értem. És ő is otthon hagyta az egóját arra a napra. Pedig van neki, higgyétek el, én tudom 🙂 Zokszó nélkül szedte össze az út szélére kihajigált büdösebbnél büdösebb cuccaimat, adta fel rendületlenül a kulacsokat, ha kellett, a kajáját feláldozva, hallgatta a kétségbeesett ordításomat, amikor a megbeszélt pontról meggondolatlanul távozott, mielőtt adott volna egy előre megbeszélt kulacsot.

Béláim, adódik a kérdés, hogy miért csináltam. 

Egyrészt ismeritek jól az arany igazságot, mely szerint “a fájdalomelmúlik, de a sportolás utáni facebook posztod örök”. 😀 😀 😀 

Másrészt persze, jó lett volna hivatalosan a Primavera Extrém Balatonman keretei között végigmenni, és egy teljesen egyedi, fényképpel gravírozott érmet, továbbá egy egyedi, saját névvel, saját befutóidővel megnyomott finisher pólót nyerni vele. Meg az öt ingyenes nevezést a Balatonman versenyeire ateljesítésért. Továbbá addig indulni ingyen a cég versenyein, amíg valaki jobbat nem megy a 11:16:38 órámnál.

De ezek valójában lényegtelen dolgok.

Mert bár ahogy Maráz Zsuzsi egy Runners World-intejúban elmondta, az ultrafutásnak – és mint rokon szakma, az ájronmenkedésnek is –

“Semmi értelme sincsen, az egy öncélú f@szság”.

És ebben Zsuzsinak tökéletesen igazat kell adnom. Igen ám, csakhogy az, amit közben Ágóval így ketten végigcsináltunk a találkozásunk első pillanatától fogva, az egy utánozhatatlan, megismételhetetlen csapatépítő tréning volt, a legkeményebb fajtából való.

És most, hogy ketten ezt így végigcsináltuk, minden korábbinál erősebben kerültünk ki belőle!

Ezért, ezért minden pillanata megérte.

 

Az előzményeket itt olvashatjátok.