betöltés folyamatban...

Marik Balázs blogja – Az Extrém Balatonman Illegál igaz története következik

2020.09.23.
Béláim az Úrban!
Az Extrém Balatonman Illegál igaz története következik. Kristóf Róbert kérdezte, hogy miért csináltam ezt.
Mert ehhez volt kedvem, írtam 🙂
Ennél azért bonyolultabb a dolog. Sokat vívódtam a BalatonMan Kft. által meghirdetett Primavera Extrém BalatonMan lehetséges szabad időpontjai, a szeptember 12., és 26. közötti dátumok lehetőségein. Köztudomású, hogy híresen rettegek a hidegtől. De ahogy öregszem, a meleget is egyre kevésbé kedvelem, legalábbis triatlonversenyeken 🙂 

Kérdeztem, akkor menjek én?

Gábor Slezák betegség miatt visszamondta a szeptember 12-i indulást. A várólistás Bence Viczkó pedig azt mondta, kellene neki még két hét edzeni. Kérdeztem, akkor menjek én? Hétfőre megmondom, volt a válasz. Hétfőn meg is beszéltük, hogy akkor én leszek soron szeptember 12-én. Csakhogy ez már belül volt a 14 napos jelentkezési határidőn, ami Zelcsényi Miklósék versenykiírásában szerepelt. Amikor felhívtam Mukit, hajthatatlan volt. Szabály az szabály. Még ha ebből nem is jöttünk ki jól – én nem mehettem hivatalosan 12-én, Bence meg bukta a 26-i indulását – a magam részéről díjazom Muki szabályokhoz való ragaszkodását. Nekem ez sokkal szimpatikusabb, mint mondjuk menet közben szintidőt módosítani, és az eredeti kiíráshoz képest a limit után másfél órával beérkezőknek is finisher pólót adni, csak mert aznap túl nagy volt a hőség.
Az Időkép előrejelzését nézegetve szeptember 26-ra esős, hajnali 10, napközben 18 fokot írtak, 17 fokos vízzel. Na, ilyen időben mindent szeretnék csinálni, csak nem ájronmenkedni. Viszonylag kemény csávónak tartom magam, de ennyire azért nem. Cserében szeptember 12-re 31 fok volt kiírva. Viszont 13-ra már „csak” 29. Nálam a 30 fok a lélektani határ. Ha alatta van a hőmérséklet, azzal még valahogy megbirkózom fejben. Úgy döntöttem, hogy – ha már nem lehet hivatalos a teljesítés – megyek 13-án, amikor egyébként is ott a verseny, legalább nem tökegyedül kóválygok a parton előző nap, meg az esemény reggelén.
Emőke Izer-től beszereztem a maraboo.hu jeladóját – köszi a cuccért. Szombaton Ágóval, a párommal délután elautóztunk Kenesére. Megnéztük, milyen a víz. Tökéletes, 22 fokos volt. Aztán elmentünk Zamárdiba, a szállásunkra. A Villa Bea Panziót csak ajánlani tudom mindenkinek. Kedvesek, segítőkészek, rugalmasak voltak. Ráadásul a nagyon baráti ár mellé szép, tiszta, rendezett szoba fogadott bennünket, és még az ágyon is elfértünk, ami esetünkben soha nem alap, ugye…
Ágó elment úszni, és teljes extázisban jött vissza, hosszan mesélve, milyen is a Tihany fölött lenyugvó nap fényében úszni a Balatonban. Gondoltam, ez az élmény átsegíti majd a másnapi holtpontokon, ami a frissítésben való segédkezésekor felmerül majd 😀

Mit mondjak, másnap tényleg kellett miből erőt merítsen!

Egy viszonylag nyugalmas alvás után vasárnap hajnali fél 5-kor csörgött a vekker.
Ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy „legyek bárhol a világon, és csináljak bármit, csak ne itt, és ne ezt” 😀
De nem volt mit tenni, menni kellett. Fél 7 után értünk a tett helyszínére, de egy nagyon gyors depózást követően sem sikerült elindulnom az eredetileg tervezett 6:50 órakor. Öt percet még tollászkodtam, aztán egy hosszú csók után bemásztam a vízbe, és nekiálltam életem első privát, összességében 16. Ironman-távú triatlonjának.

A víz kellemes volt, és én nem akartam sietni.

Szép kényelmes tempókkal haladtam. Csodálatos volt, ahogy a part menti fák között előbukkant a nap, és emelkedett egyre feljebb, és feljebb. Az Ágótól szülinapomra kapott Garmin 945-ös órám volt rajtam. 500 méterenként rezgett, ilyenkor fordultam, és úsztam vissza. Az kevéssé volt zavaró, hogy sekély volt a víz, és szinte bárhol fel tudtam volna állni. De a hínárosban, amikor visszafelé az iszapot rugdostam a lábammal, az már egy kicsit erős volt. Viszont az eredeti kiírás szerint 50 méternél messzebb nem ér eltávolodni a parttól. Ha ezt dobta a gép, hát ezt dobta, gondoltam. Boldog voltam, hogy a reggeli fényekben az egyébként csodálatos hattyú pár nem velem, hanem az iszap alján megbújó reggelije felkutatásával volt elfoglalva. Csak egy horgász rázta felém az öklét, de ő persze körönként minden alkalommal oda-vissza. 21 percél megálltam egy pillanatra, és láttam, hogy 1250 méternél járok az órám szerint. Eredetileg 1:09 órára saccoltam az úszást. Ez ennél jobb lesz, gondoltam. 2 kilométernél újabb csekkolás: 35 perc. Mindenképpen akartam legalább 3.862 métert úszni. Ugyanis bármilyen meglepő, ennyi az IM-táv úszása hivatalosan: 2.4 mérföld. Meg persze annyi, amennyit a szervezőknek éppen sikerül kimérni, meg a mezőnynek össze-vissza kacsáznia. Úsztam én már 3.7-től 4.1 kilométerig mindent a hosszú pályafutásom alatt, ez már nagyon nem ráz meg. De ha magamtól csinálom, legyen már meg, aminek meg kell lennie, na!
A végén az órám szerint 3.968 métert úsztam 1:06:12 óra alatt. Elégedetten álltam föl a térdig érő vízben. És azzal a lendülettel szokás szerint levettem a fejemről az úszósapkát, meg a szemüveget. Ez egy 21 ezer forintos tévedés volt 😀
Ugyanis a világpremiert túlélt, a vízben is tökéletesen működő jeladót ezzel a lendülettel szórtam bele a sapkámból a Balaton iszapjába. De ezt akkor még nem tudtam.

Csak elégedetten ücsörögtem a padon, törölköztem, majd aggattam magamra a cuccaimat.

Annyi időre nem volt szükség, mint tavaly Barcelonában, így még egy pisiléssel együtt is 6:20 perc alatt elhagytam a tett helyszínét.
A bringát próbáltam belakni az elején, és nem eszetlen módon tolni a pedált. Főleg nem az akarattyai emelkedőn. Ott szépen fölkúsztam max 132-es pulzussal, aztán ahogy befordultam Balatonvilágos felé, megvilágosodtam: a jeladó nincs nálam. Ettől lányos zavaromban rossz gombot nyomtam meg a Garminon, így a kerékpározás funkció átváltott depózásra. Próbáltam javítani a helyzeten, de a futáson meg 500 méterenként részidőket csipogott. Gondoltam, ezt nem kellene még nagyjából 175 kilométeren keresztül hallgatnom, úgyhogy egy nagy sóhaj kíséretében megállítottam a triatlonozást, és egy újat indítottam, gyorsan átugorva az úszást és a depózást 😊
Majd felhívtam Ágót a jeladó miatt. Már tudott a problémáról, épp a hínárosban matatott Cöge telefonos segítségével. Persze hosszú próbálkozás után sem lett meg a kis gyufásdoboz méretű kocka. Mondtam mindegy, ott a másik, hozza utánam, és adja ide. Ezek után láthattátok, hogy az autópályán hasítok 120-szal 😀
Na, az nem én voltam, hanem az engem üldöző Ágó, az autójában a jeladóval. Én, túllépve azon, hogy sokba fog nekem fájni a jeladó elvesztése, épp azon örömködtem, hogy Balaton meg-megmutatta magát, és szép volt a reggeli csöndességben. Forgalom nemigen volt még, és elég jól tudtam hasítani a kertek alatt. A Club Aligánál eszembe jutott a két évvel korábbi UltraBalaton, ahol a StreamSport csapatával forgattunk, és készítettem végeláthatatlan mennyiségű interjú a fáradt, és boldog beérkezőkkel. Bogárdi Szilvia a győzelme után a kis pokrócán kuporogva, a fájós lábait simogatva mesélt nekem a mintegy 27 órás megpróbáltatásáról.
Nekem ennyi nem volt hátra, de volt még bőven, így gurultam tovább, figyelve arra, hogy nyugis, 130 körüli pulzusnál ne legyek följebb. Siófokon a Víztorony mellett elgurulva a Tour de Pelso emlékei jöttek elő. Első alkalommal Viktor Virág Viktorino-val álldogáltunk a rajtra várva, amikor a kormányomon lévő órámra pillantva megjegyezte, hogy „izgulsz, mi?” Ja, álló helyzetben volt 120 a pulzusom. Aztán visszanéztem az ő órájára, és kaján vigyorral megjegyeztem, hogy „de te is” 😀

A déli parton való bringázás viszonylag eseménytelenül telt.

Nem volt hideg, nem volt meleg, szépen sütött a nap, nem nagyon fújt a szél. „Trallala, trallala, pritty-pretty-prütty” – dalolászta volna Micimackó. (Akinek ez rémlik a Karinthy Frigyes nevén jegyzett, eredetileg a lánytestvére, Mici által fordított A. A. Milne regényből 😀 Egyébként így lett az eredeti Winnie-The-Pooh-ból Micimackó.)
A szárszói emelkedő hosszabbnak rémlett a Pelso-k idejéből. Mondjuk akkor nyélen kellett menni 175-ös pulzuson fölfelé, hogy még elcsípjem az első sor végét. Most ilyenekkel nem kellett foglalkoznom 😀
Szemesnél Ágó már nem járt nagyon messze mögöttem, készülhettem egy villámgyors pit stopra, hogy nálam legyen a jeladó. Lellén elgurultam a világhíres Márton cukrászda mellett, és eszembe jutottak azok az évek, amikor a gyerekekkel ott nyaraltunk. Szép idők voltak 😇
A nagy találkozásra végül valahol Bogláron került sor, még éppen kiszúrtam Ágót, amint a kocsija mellett álldogál. Jeladó a mez hátsó zsebébe, gyors csók, és irány tovább. A csajnak eredetileg a másik irányból kellett volna Vonyarcvashegy és Gyenesdiás határában várnia engem. Na, ez borult, és ezzel az ő élete is. A nagy rohanásban kaját még vett magának valami boltban, de jeget már sajnos nem.
Fonyódnál eszembe jutottak az első középtávú versenyeim 2004-2006-ból. Ott kezdődött minden 😊 Aztán Balatonfenyvesen megvolt a flash, ahogy a túlpartról be-bevillant a Badacsony. Kár, hogy a ronda narancssárga korlát végig bezavart a kilátásba. Keresztúrnál el lehetett volna menni a bringaúton, ami rövidebb. De nekem kellett a Szentgyörgy előtti emelkedő, amelyen az első években a Pelso-n rendre én voltam az első, aki nem ért fel az első sorral. Míg nem 2007-ben kicsiholva magamból az azóta sem nagyon látott 180-as pulzust, ott tudtam maradni az elején, utána még egészen Füredig. Volt, hogy a Pelso első 4 órájának végén 164 kilométernél jártam akkoriban. Ami még akkor is elég korrekt, ha hozzávesszük a mezőny nyújtotta szélárnyékot. Amit persze soha nem adtak ingyen, az 50-55 km/h-s lószok kellettek hozzá.
Keszthely felé gurulva már épp kezdtem volna élvezni a lejtőt, amikor befújt az északias szél. Ez nem tűnt túl biztatónak az északi szakaszra nézve. De rövidesen akadt ennél nagyobb gondom is. A Keszthely előtti útépítést valami isteni sugallatra elkerültem. Az új autópálya épp ott ágazott ki a főútból, ahol elkezdett nagyon nagy sor állni. Ott felgurultam a félig kész autópályára, és két útépítő munkást megkérdeztem, ezen vissza tudok-e jutni Keszthely felé. Csak egy kört köröztem körülöttük (pedálból nem szedjük ki a lábunkat, ha nem muszáj, ugye), mire útba igazítottak. Ennyit megért a dolog. Kis murván keresztül, de rövidesen sorban állás nélkül fönt voltam a tuti úton. Viszont elég sokan döcögtek mögöttem, egyébként türelmesen, nem dudálva, anyázva. Gondoltam, jó fej leszek velük, és ahol tudtam, lementem a bringaútra.

Na, azt nagyon nem kellett volna!

Figyelmetlen bringás, figyelmetlen gyalogos, rettenetes útminőség, iszonyat éles, szűk kanyarok, áthajthatatlan vasúti átjáró. Fennhangon anyáztam, és az első adandó alkalommal valami murvás úton életem kockáztatásával visszaküzdöttem magam az országútra. Keszthelynél tévedtem a következő nagyot. Elnéztem egy kereszteződést, és hirtelen a macskaköves főutcán találtam magam, ahol a Keszthely Triatlon futóútvonala vezet. Ugyan szívemnek nagyon kedves az a verseny, a 4:46 órás féltávú egyéni csúcsom onnan származik, még 2016-ból, de most bringázni szerettem volna, a futás még odébb volt. De mennyire odébb!
Össze-vissza kacsázva próbáltam rálelni a helyes útra, több járókelőt megkérdezve, hogy Vonyarcvashegy felé jó-e az irány. Végül nagy nehezen lejutottam a Keszthely Tri sprint táv bringapályájára, onnan meg ismerős volt a terep. Bár fejben megtörtem egy kicsit a bringaúton, meg a városban kavargás miatt.
Közben Ágó ott állt a dugóban, amit én ügyesen kicseleztem. Viszont a munícióm erősen fogytán volt, üres tankkal meg egy Ferrari Testarossa sem megy, nem hogy én a bringámmal 😀
Szerencsére induláskor egy banánt még bevágtam a mezem hátsó zsebébe biztonsági tartaléknak, víz meg még volt nálam kb. fél órára elegendő.

De Ágónak jönnie kellett!

Ha nem is a megbeszélt ponton, de öntevékenyen kiválasztott egy jó kis helyet valami emelkedő tetején – tökéletes választás volt, köszi! -, ahol négy kulacsot kihajigáltam, és fölvettem az újabb adagot, remélve, hogy az nagyjából a végéig elég lesz. Nem lett…
A hőmérséklet ugyan nem volt elviselhetetlen, de a 29 fok a fullba tolt napsütéssel azért nem tette egyszerűbbé az életet. Plusz a feltámadó északi szél, ami akkor nem volt a legnagyobb barátom.
Badacsony előtt még lőttem menet közben két elég látványos képet Balatongyörök és Szigliget között. Az megint nagy flash volt. Badacsony után már vártam Ábrahámhegyet, ahol föl kell tekerni Kékkút, Kővágóörs, Köveskál felé, és vissza Zánkára. Persze nem az emelkedőket vártam, vártak azok rám anélkül is, hogy én vágytam volna rájuk 😀 De ott megint dejá vu-érzéseim voltak. 2008-09-ben a X-to-Save csapata szervezett ott nagyon jó hangulatú féltávokat. Meg a Theodóra-forrásból jó lett volna kortyolni egyet, de csak rápillantottam menet közben, a számban a friss forrásvíz örökre kitörölhetetlen emlékével. Jó volt nekem az aszódi Petőfi-forrás vize is a kulacsaimban 😀
Ahogy a Káli-medence peremén feltűnt a Balaton végtelen vize, kiszakadt belőlem egy hatalmas, boldog kiáltás. Szép pillanat volt, olyan, ami örökre beleég az ember agyába!
Zánkától Akaliig még Karácsony volt egy picit, aztán jött, aminek jönnie kellett. A Dörgicse, Mencshely, Vászoly, Pécsely az egy nagyon trükkös szakasz. Ágót előre küldtem, gondolván, elég lötty van nálam. Ja, csak a víz fogyott a hőségben, de rettenetesen. Szerencsére megjelent Bezzegh Krisztián az eltéveszthetetlen Hammer furgonjával. És volt nála víz!
Ha menet közben háromszor nem nyújtja ki a kocsiból azt a palack ásványvizet, szerintem még most is valahol Pécsely és Tótvázsony között sírdogálok…
De még így is volt, hogy egy emelkedő láttán inkább leszálltam, hogy alibiből pisiljek egyet. Hallgatva a saját zihálásomat eközben, nem tartottam sokra a saját túlélési esélyeimet.

Aztán persze visszaszálltam a nyeregbe, és toltam fölfelé rendületlenül.

Közben eszembe jutottak a boldog idők, amikor Muki füredi féltávján Váraljai Vázsonnyal, meg Brassai Rékuccal ott toltuk izomból a kerót. 2013-ban például a féltávú országos bajnokságon én voltam a leggyorsabb a 40-44-es korcsoportban. De most nem vágytam ilyen babérokra, egyszerűen csak szerettem volna eljutni Tótvázsonyba. Az utolsó kilométerek szerencsére lejtettek, így egy kis szusszanásnyi időm volt, mielőtt egy villámgyors depót követően elkezdtem volna a Gellára mászást.
Mint utóbb sikerült rekonstruálni a Garminból a bringázásomat, 180.8 km-t tekertem – volt benne 900 méter szint, a vége 180-nal följebb, mint a start – 6:01:11 óra alatt. Gyökeres bringaúttal, eltévedéssel, szinttel, mindennel együtt ez nagyjából rendben volt.
Amikor nekiindultam a futásnak, jég nem volt, telibe sütött 29 fok viszont igen. A kis fehér sapkám alá próbáltam annyira összehúzni magam, amennyire csak bírtam. A katonaságnál poénkodtunk azzal, hogy „őrmester elvtárs (mert akkor még elvtárs volt ott mindenki), kérek engedélyt ponttá zsugorodni, és a küszöb alatt távozni!” A ponttá zsugorodás sajnos nem ment, a futást meg ilyen körülmények között nem akartam túlságosan forszírozni. 140-es max pulzusig kocogtam, aztán 125-ig gyalogoltam. A Gella tetejét 2 km, és 16 perc alatt elértem. Gondoltam, minek hősködni a felfelé futással.
Nyerek vele max 4 percet, viszont szétlövöm vele a pulzusomat.
Lefelé stabil 5 percen belüli tempóban döcögtem, de a hőség, és a jég hiánya megtette hatását. Ugyan nem volt semmi bajom – amennyire nem lehetett semmi bajom ennyi úszás és bringázás után 😀 – de a pulzusom vastagon 140 fölött volt. Kénytelen voltam bele-belegyalogolni. Krisztián és Ágó adta rendre a Hammer Perpetuem csodalöttyét, én meg gurultam Füred felé óvatosan, hogy ne üsse szét nagyon a lejtmenet a combjaimat. Jól hangzik ez a nagy lejtésű pálya dolog a versenykiírásban. De amennyivel gyorsabb ott az ember, annyira szét is üti a combjait a lefelé, és síkon az utána nagyon tud fájni.
Menet közben azért a csábítóan kéklő kökénybokrokról is téptem némi muníciót. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy a kökény télen érik. De ahogy a galagonya már augusztusban, és csipkebogyó már szeptember elején is tökéletesen meg tud érni bizonyos helyeken, gondoltam, egy próbát megér a dolog. De az első harapás után rá kellett jönnöm, hogy azért még nem ennyire durva a globális felmelegedés.
Viszont a galagonya némi gasztronómiai felüdülést jelentett a Hammer Perpetuem, és az áfonyás zselé íz világához képest. Nem mintha bármi bajom volna a Hammerrel, sőt! Csak hát hosszú órákon keresztül ugyanazt a csokis, meg áfonyás ízt kóstolgatni, az nem az én világom, na!
Ezzel együtt, Béláim, jegyezzétek meg, hogy csak a Hammer adhat erőt, és mindent lebíró akaratot! És persze örök hálám, Bezzegh Krisztián, a munícióért, és a kifogástalan szervizért.

Már-már szép volt a világ – trallala, trallala, pritty-pretty-prütty 😀 – amikor beértem Füredre.

És ott, Béláim, képes voltam szinte álló helyzetben eltévedni 😀 Amikor kezdett gyanús lenni a dolog, egy kutyát sétáltató lányt kérdeztem meg, hogy a görög falu erre van-e. Vissza, és balra, mutatta. Nem akarjátok nyomtatásban látni, amiket én akkor ott ordibáltam. Persze magamnak, hogy hogyan lehetek ekkora címeres ökör. Aztán megfordultam, és gurultam le a körforgalomig, ahol Krisztián várt a jól megérdemelt Hammer munícióval, meg a sapkám mögé varrt kis tasakban jéggel. Mennyivel vidámabb volt így az élet!
6:10-6:15 közötti átlagtempóban fogytak a kilométerek. Tudtam, hogy nem szabad hősködnöm. Nyolc héttel korábban kezdtem rendesen edzeni, és bár ennyi idő alatt tényleg sok kilométert szedtem össze, sebességem az nem volt. Meg a körülmények sem voltak ideálisak, ugye…
Krisztián meg váltig állította, hogy sokkal kevesebbet kellene innom, és a cucc, amit elfogyasztok, is sok lesz. Meg hogy sokkal többet kellene hűteni. Ez mind igaz lett volna, ha az elejétől lett volna nálunk jég. Így viszont ott küzdöttem a 29 fokban, a tűző napsütésben, durván felhevült testtel, erősen vízhiányos állapotban.
Igen, Zoltán Csécsei másodpercre pontosan megadja a listát, hogy miből mennyit kér, grammra kiszámolva. Na, ez nálunk több sebből vérzett. Egyrészt eredetileg A-tervünk is csak hovatovább volt. Ami azzal a lendülettel dőlt össze, hogy idejekorán levettem az úszósapkát a fejemről, és a hullámsírba temettem a jeladót. Onnan egyből a ZS-tervre váltottunk, kármentő üzemmódban 😀
Krisztián viszont ragaszkodott a kevés víz, kevés kalória bevitel metódushoz, és 5-6 kilométernél sűrűbben nem találkoztunk. Ha tucatnyi bringástól nem lejmoltam vizet menet közben, akkor senkitől sem. Csak boldogot, és boldogtalant próbáltam megállítani vízért. „Ha még egyszer találkozunk, azt kérsz tőlem, amit csak akarsz, köszi, az életemet mentetted meg, Isten/Istennő vagy” volt a sztenderd dumám. Akinél volt víz, szinte mindenki adott. Vasas, bubis, mentes, meleg, hideg, frissen felbontott, kulacsban összeszopogatott vizet, de vizet. Magyarul életet!
Meg legeltem a bokrokról galagonyát, csipkebogyót, és ettem a végszükség esetére a mezem zsebébe készített zselékből.
A „futás” felénél 2:13:30 óránál jártam. Akkor még reménykedtem egy 4:30 körüli maratoniban. Ami persze nem egy nagy szám, sőt! De úgy még belül lettem volna Gordon Haller első hawaii győztes idején, a 11:46:58 órán 🙂
Valahol Alsóörsnél sikerült megint eltévednem, aztán 29 és fél kilinél dőltem meg erősebben, főleg fejben. Kértem sót, Krisztián meg nem adott, csak endurance kapszulákat. Az a bizonyos 500 méter eltartott vagy 5 percig. A Végső Választ az Élet Értelme, meg a Minden kérdését nem lehet rövidebben megvitatni 😀

Mondjuk a választ tudtuk mindannyian: 42 😀

Egészen pontosan 42.2. Kilométer. De addig még volt 12 és fél hátra. Eltartott 3-4 kilométeren keresztül, mire össze tudtam rakni magam annyira, hogy stabil 6:00 és 6:30 közötti tempókat tudjak kocogni/gyalogolni újra. A hőség kezdett alábbhagyni, a nap már el-elbújt a fák mögött. Az endurance kapszulák pedig elkezdtek hatni. Nyilván igaza volt, ő a profi ebben. Csak amikor két frissítési metódust próbál összefésülni az ember egyetlen IM-táv alatt, ráadásul mindenféle előzetes próba nélkül, ott akadnak döccenők 😀
Szerencsére Krisztiánról lepergett minden, amit mondtam neki, én meg már régen nem voltam abban az állapotban, hogy bármi is érdekeljen azon túl, hogy mennyi van még hátra, és mit tudok magamba dönteni, ami előre visz.
Szép ez a „tiéd lehet a Balaton egy teljes napra, egy teljes körre” szlogen. Csak hát egy idő után piszkosul nem gyönyörködik az ember a Balaton látványában. Főleg, hogy a sok lángosos bódétól nem látni azt. De azért a ritka pillanatokat, amikor elő-elővillant a tó, mindig hálás kutyatekintettel bámultam. A fűzfői csücsökben a kis patak fölötti híd a csónakokkal csodálatos volt. Utána nem sokkal találkoztam még Ágóval és Krisszel. Utóbbi még le akart tolni a torkomon egy kávés zselét, de én már csak imitáltam, hogy megeszem.
Végül a végtelenített emelkedőnek tűnő, Kenese felé vezető bringaúton, még hátrapillantva épp elkaptam a lemenő nap utolsó sugarait, hogy kisvártatva, 4:39:46 órányi „futás”, 11:54:02 órával a start után teljesítettem életem 16. Ironman-távját. A legközelebbi fügefáról kéjes élvezettel téptem le egy tökéletesen érett darabot. Nagyjából olyan élvezetes csámcsogással tettem magamévá, mint Gabiel García Márquez: Szerelem a kolera idején című könyvének utolsó jelentében a hajóskapitány, aki a Karibi Hajózási Társaság jó hírére fittyet hányva tunkolta ki a pukkasztott lágytojást banánkarikákkal, mielőtt egy rettenetesen cifra káromkodást követően feltette a legnagyobb kérdést, mely szerint: „és mit gondol, meddig fogunk még fel-alá hajókázni ezen a kurva folyón?”
Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja, és tizenegy napja megvolt a válasza erre. „Amíg csak élünk.” – mondta.
Nekem eddig „csak” ötvenegy év, hét hónap, és nyolc nap adatott. De a válaszom megvan két dologra.
Fájjon bármennyire is egy-egy ilyen próbatétel, erre, ezekre szükségem van, együtt azzal a nővel, aki végigkísér ezen az úton, végtelen türelemmel, odaadással, szeretettel, szerelemmel. Amíg csak élünk.
A folytatást itt olvashatjátok.