Városi tekergők Hajós András & Till Attila

Az egyik azért tért vissza a kerékpárhoz, mert elege lett a fővárosi autózásból, a másik azért, mert nem is áll szándékában kipróbálni (jogosítványa sincs). Városi pedálozásról, szabadságélményről, gondolkodásmódról, kerékszámfüggetlen hülyeségről, öreg Porschéról és az önmagunkról bennünk élő (olykor torz) bringás képéről beszélgettünk Till Attilával és Hajós Andrással, a TV2-n futó Kismenők című tehetségkutató műsorvezetőjével és zsűritagjával.

Sport&Move:Újrakezdők vagytok, vagy amióta az eszeteket tudjátok, bringáztok?

Hajós András: Négy-öt éves lehettem, amikor apám megtanított biciklizni. Kölyökként átjártam a Margitszigetre, a Szent István parkban, a Balatonon tekeregtem néha, de semmi különös, nemvoltam például „ugratós”srác. Aztán évekig bringás sem. Én vétkem: autós lettem.

S&M:Meddig?

H. A.: Addig a szélsőértékig, hogy már gyűlöltem ebben a városban vezetni. Sőt már autóba ülni is utáltam, taxiba beszállni. László János, a Magyar Kerékpárosklub tiszteletbeli örökös elnöke sokáig rágta a fülemet. Addig duruzsolta a fülembe, hogy bicikli, meg majd ő szerez, amíg tényleg talált egy nekem való darabot. Egy májusi napon próbáltam ki. A Margit híd és a Parlament közti bicikliúton haladtam, és azt láttam, hogy mellettem őrjöngődugóban, harmincöt fokban, lehúzott ablak mellett egymással ordibálnak az emberek. Mindenki ideges, rángatózik, a telefonba üvöltözik, én meg három perc alatt elsuhanok mellettük. Napsütés, Duna, biciklis lányok...

Till Attila: Amíg András mesélt, azon gondolkoztam, hogyan lehetne lecsökkenteni a köztes időt. Nincs ötletem. Sokan kamaszként hagyják abba a biciklizést, aztán pár évvel később előveszik a gépet. Talán pont az András által említett autós bűvölet kell az újabb váltáshoz.  

H. A.: Magamból kiindulva szerintem nagyon jót tesz egy kerékpárosnak az autós rutin. Egy tizenévessel szemben biztonságosabban közlekedő pasas vagyok, mert tudom, milyen autót vezetni, tudom, hogyan lassul és gyorsul, mit lát a sofőr. Autós fejjel is gondolkodom a nyeregben, előre tervezek menet közben. Az elvárásaim is mások. Az nem lehet, hogy hirtelen kivágok az autó mögül és elhúzok mellette.

T. A.: Jogosítványom nincs, a térlátásommal viszont minden rendben van. Én a futártempót kedvelem, de keresztbe cikázva sosem megyek az autók között. Az a legveszélyesebb.

S&M:A futárstílus?

T. A.: Nem, a cikázás. A futárstílus hatékony, gyors, magabiztos. Te vagy az út királya, mint régen a motorosok. Amikor újra elkezdtem biciklizni – nálam is kimaradt néhány év –, ugyanaz a szabadságélmény vágott arcon, mint Andrást.  

H. A.: Ez az út királya toposz kibontásra érdemes. A konfliktusok, a nem értések, az előítéletek nyolcvan százaléka az egóból származik. De az ego tovább bontható. A helytelen egobiciklizés, a „majd én megmutatom, mekkora ász vagyok” hozzáállás veszélyes. Közben persze azt se felejtsük el –és ezt bátran felvállalom –, hogy a város elsősorban a gyalogosé, az állampolgáré. Aztán jön a biciklista, és nagyon messze mögöttük az autós. Tehát az, amit az autósok néha irritálónak éreznek a bringások kapcsán, hogy mi miért cikázunk ide-oda, az azért van, mert az autósok tulajdonképpen rossz helyen vannak...

T. A.: Milyen szimpatikus! (Nevetgél.)

H. A.: Városok ötezer éve léteznek, de csak az utolsó ötven évben tekintélyes autóparkkal, ennyi időalatt pedig mindenki számára kiderülhetett, hogy az autó nem arra való, hogy a Nagykörúton álldogáljunk vele. Aki kipróbálja a városi bringázást, belátja, hogy az, ami a kormány mögül nézve veszélyes, az kerékpárosként racionális.  

S&M: Fel is számoltuk a „hülye” kategóriát?

H. A.: Azt nem. A hülye autósok és a hülye bringások aránya a teljes populációhoz viszonyítva azonos. Én is elbődülök néha, hogy LÁMPA!!!

T. A.: Nálam a buddhista magatartás teljesedik ki. Mondjuk azt látom, hogy a bringás olykor rácsap a motorháztetőre.

H. A.: Ilyet nem csinálunk.  

T. A.: De van ilyen. A bringások is erőszakosabbak, mint húsz éve.  

H. A.: Életem legsúlyosabb biciklisbalesetét egy másik kerékpáros okozta. Kivilágítatlanul, mobiltelefonálva, kacskázva bukkant elő egy olyan helyen, ahol nem kellett volna. Én egyedül a lámpáért szólok, de zömmel akkor is inkább magamban morgok, öregesen.

T. A.: Bő húsz éve bringázom a fővárosban. Kevesebben és szelídebbek voltak a biciklizők, közelebb álltunk a vidéki kerékpároshoz, nem volt olyan nagy az identitástudat.  

S&M: A szubkultúra születése nem egy fejlődési folyamat természetes része volt?

T. A.: Mindenki tudatosan építette. A Critical Mass például egyszer már megszűnt, de a főpolgármester „újraélesztette”...

H. A.: A bicajos szubkultúrán belül is vannak rétegek.

S&M: Besorolsz valamelyikbe?

H. A.: Nem akarok senkihez sem tartozni. A bringázás a szabadságról szól. Voltam Critical Massen annak idején, de hamar meguntam, mert nem lehetett biciklizni. A legelsőn megkaptam, hogy milyen érzés csak úgy végigtekerni az Andrássy úton. Élmény volt. De a következőn már véraláfutások árán haladtam tizennégy métert a délután során, és mindenki baromi ideges volt. Nem éreztem, hogy bármi jót teszek azzal, ha ott vagyok.  

T. A.: Én sosem vettem részt kerékpárosként a Criticalon. Egyszer valamiért ott kellett forgatnunk a Propagandával. Fölálltam a színpadra körülbelül tíz másodpercre –na, azalatt pont felvett a Híradó. Az igazi médiabunkó! (Fél percig rötyög a sztorin.)  

H. A.: A Critical Mass szóösszetétel arra az elvre utal, hogy amikor elég sok ember csinálja ugyanazt magától és magáért, tömeget alkotnak. Ez nem egy irányított mozgalom, nem párt, éppen ez a jó benne. Mindenki más okból biciklizik. Van, aki hétvégén sportol, más anyagi okokból teker – és utálja. Az egyik barátomnak például tele van a hócipője a napi 16 kilométerrel, de olcsóbb, mintha tömegközlekedne vagy autózna.  

T. A.: Én mindennel közlekedő vagyok – jogsi nélkül is. A Kismenők forgatására taxival megyek.

H. A.: Bocsánat, Fótra speciel én is autóval járok.

T. A.:Ha nincs kedvem tekerni, simán felteszem magam a HÉV-re a bringával együtt. Ettől még úgy vélem, biciklivel a legegyszerűbb és a leggyorsabb a városban közlekedni. És még valami: ha a kerékpárt választod, a döntésed magában hordoz valami értelmiségi finomságot. Persze mivel én is a munkásosztály gyermeke vagyok, ezzel a megjegyzéssel nem akarom kizárni sem őket, sem magamat ebből a körből.

H. A.: Majd megteszem helyetted én.

T. A.: Szóval olyan nincs, hogy te „véletlenül” bringázol. Ettől még előfordulhat, hogy a mi gyerekeink a „Miért bringázol?” kérdésre azt felelik majd, hogy azért, mert apám is pedálozott.

S&M: Érdekli őket a bringázás?

H. A.: Az én gyerekeimet nagyon nem, valószínűleg pont azért, mert minket meg igen. Az is igaz, hogy elvittem őket egyszer-kétszer városi biciklizésre. A lányomnak például felvetettem, hogy olykor mehetne suliba így is, el is kísértem, de azt mondta, ez neki stresszes. Veszélyesnek érezte.  

T. A.: Ebből a szempontból este nyolckor hazajönni a moziból szintén fura... Mi lazán sétálunk az éjszakai Budapesten, de 14 évesen ez is más.

H. A.: Szabadságra nevelem őket, de ha nincs kedvük biciklizni, nem erőltetem. A mintát látják. Visszacsatlakozva Tilla „mindenjáróságára”: jól mondta, nem győzködünk senkit. Nem arról van szó, hogy biciklizni kell. A kerékpár benne lehet a közlekedési portfóliónkban. Fájós térddel nem kötelező, nyilván. De mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok és helyzetek, amikor biciklizhetünk. Például sikerült meggyőznöm egy barátomat, aki Soroksárról jár be a városba, hogy a munkahelyén tartson egy bringát. Könnyebben intézi az ügyeit, szabadabban mozog a városban. De nem is ez a lényeg. Biciklizni egyszerűen jó, gyermeki örömöt nyújt, fizikailag kellemes élmény. Erről nagyon keveset beszélünk, mindenki a konfliktusokat, a nehézségeket, a hideget emlegeti. Szerintem az emberi lénynek kevésbé természetes másfél órán keresztül rezzenéstelenül, egy levegőtől elzárt vasdobozban 150-nel suhanni. Ez az evolúcióba biztosan nem volt bekódolva. A gyerekeimmel én is autóval megyek a Balatonra. De a városba nem való autó. És akkor még mindenki nézze meg azt a pár hete kiadott OECD-jelentést, ami arról szól, hogy a légszennyezettség miatti halálos megbetegedések terén arányait tekintve Magyarország a listavezető Kína nyomában lohol.

T. A.: Bringásként lemondasz egy státuszszimbólumról. Amikor átlendíted a lábad a vázon, nem egy terepjáróból szállsz ki. Nem derül ki rólad, gazdag vagy-e. Egy korábbi bringás cikkemben azt feszegettük, hogy a kerékpáros vajon szegény ember vagy sem? Szükségből választja a kerékpárt?

S&M: Mire lyukadtatok ki?

T. A.: Nem tudtam határozott állást foglalni. Vannak „muszáj” alakok.

H. A.: Ne haragudj, de ezt is meg lehet fordítani. Mi a muszáj: venni 30 ezerért egy bringát és közlekedni vele, vagy évente 100 ezret költeni taxira meg ugyanennyit bérletre? Ezt az embert látod „muszájnak”, vagy azt a szerencsétlen izzadó figurát, aki a kis autójában eladósodva, frankhitelesen ül a dugóban a négykerekűben, persze messze szánalmasabb típusban annál, mint amit a magazinban annak idején kinézett magának? Ez evangélista duma, és nem is akarok agresszívnek tűnni, de egy olajos nadrágú biciklistának tudom azt kiabálni, hogy szevasz, öregem, te felszabadultál, a dugóban rostokoló pasasnak meg nem. Mindezt úgy mondom, hogy nekem is van autóm. Akkor használom, amikor kell.  

S&M: Nektek számít, hogy a gép kényelmes legyen?

H. A.: A bringázás önmagában az.

T. A.: Ha átülök az enyémnél jobb kerékpárra, rájövök, hogy egy vasdarabon ülök. De ez sem érdekel. Az én gépem olyan, mint egy nagyon régi Porsche. Megy még, mint az állat – de közben beledöglök. Nyugiban tekerek, néha azonban felhúzom magam, ha „kétszázzal” elvágtatnak mellettem a fiatalok.

S&M: Beleállsz a versenybe? 

T. A.: Néha egyet-kettőt „elkapok”, de én ilyenkor meghalok. A Margit hídon visszaelőzöm ugyan, csak annyira készen leszek tőle, hogy Újlipótváros határán megint elhúz mellettem – kellemes tempóban. Szóval szimplán hülyét csinálok magamból.

H. A.: Pár éve lefotóztak bringával a Kálvin tér környékén. A kép felkerült a Cycle chic nevű blogra. Mentek a kommentek. Valaki kábé azt írta: „Hajós elég jó tempót megy, a Margit hídon szoktam mögötte menni, mert olyan nagy testű...” Tehát amikor én azt gondolom, arról van szó, hogy „Na, azért tud még a Bandi bácsi!”, kiderül, hogy a hátam mögött rajtam röhögnek, mert csak szélfogónak vagyok jó.

S&M: Túráztok is kerékpárral?

H. A.: Kipróbáltam, nem jött be. A Szigetközben jártunk, ami azért nevetséges, mert a világegyetem egyik legsíkabb zuga. Negyven kilométer után eluntam a pedálozást.  

T. A.: Én alapvetően ízirájder lennék, kávéról kávéra, találkozóról találkozóra tekernék, persze napsütésben, nyugiban. Kamaszként elvittek egy kerékpártúrára, 16 évesen. Megfogadtam, hogy soha többé – ezt azóta is tartom. Teljesen egyszerű, tipikus városi bringások vagyunk.  

„Bringásként lemondasz egy státuszszimbólumról. Amikor átlendíted a lábad a vázon, nem egy terepjáróból szállsz ki. Nem derül ki rólad, gazdag vagy-e.” Till Attila

„Egy olajos nadrágú biciklistának tudom azt kiabálni, hogy szevasz, öregem, te felszabadultál, a dugóban rostokoló pasasnak meg nem.” Hajós András

 

HAJÓS ANDRÁS

● Szociológus, énekes, dalszerző, humorista, televíziós és rádiós műsorvezető.

●1993-ban Hegyi Györggyel és Verasztó Gyulával közösen megalapította az Emil.RuleZ! zenekart. A négy teljes albumos, jelenleg „szabadságolt” alternatív dzsesszbanda frontembere.

● Az ELTE szociológia szakán diplomázott 1998-ban.

● A Budapesti Főpolgármesteri Hivatal sajtóosztályán dolgozott, rövid ideig a korábbi főpolgármester, Demszky Gábor szövegírója volt.

● Több filmben is feltűnt szereplőként, először Jancsó Miklós Kelj fel komám, ne aludjál című filmszatírájában (2002), legutóbb a Megy a gőzös (2007) című filmvígjátékban.  

●2003 óta különböző kereskedelmi televíziós csatornáknak dolgozik. Első saját műsora az először a TV2-n sugárzott Magánszám volt. 2004-től kilenc évig az (akkor az) RTL Klubon futó Heti Hetes gárdájában kommentálta a közéleti híreket, majd ismét a TV2 következett. Jelenleg a Kismenők címűtehetségkutató zsűrijének tagja. ●2009-ben megkapta a több műfajban is kiemelkedőt alkotó művészek munkáját elismerő Déri János-díjat.  ● Rendszeres szereplője és nagykövete a Magyar Kerékpárosklub kampányainak.  

●47 éves, nős, két gyermek apja.  

 

TILL ATTILA

● Rendező, riporter, műsorvezető.

● Televíziós pályája 1994-ben indult az MTV 1 Múzsa című kulturális műsorában.  

● A Magyar Képzőművészeti Főiskola intermédia szakán diplomázott 2001-ben.

● 2002 óta szórakoztató műsorokat vezet a TV2-n (a kereskedelmi csatornánál a Big Brother elsőszériájával „nyitott”), jelenleg a Kismenők című tehetségkutató társházigazdája.  

● Öt év megszakítással 2002 óta készíti a Propaganda című kulturális magazint, amely 2005-ben Pulitzer-emlékdíjas lett. ● Televíziós munkáját 2007-ben Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel ismerték el.

● Két egész estés mozi – Pánik (2008), Tiszta szívvel (2016) – és a cannes-i filmfesztiválon bemutatott Csicska című rövidfilm (2011) rendezője.

● 44 éves, nős, három gyermek apja.