Rakonczay expedíciók - Grönland átkelés, 5/5 rész.

"A bázis után elkezdünk érezhetően is lefelé menni. Ez a 24. napon ismét 31,9 km-t eredményez a nap végére. A csapat szinte már a zsebében érzi a teljesítést, amikor ismét emberi probléma adódik. Az amerikai 1 teljes nappal hamarabb akar megérkezni, mint a legoptimistább számítás szerint az esélyes volna…"

"Mivel senki nem akar konfrontálódni, mindenki beleegyezik, hogy próbáljuk meg. A megbeszélésen én szólalok fel utoljára és felajánlom, hogy valakinek hozom az egyik szánját a gyorsabb haladás érdekében. Ez valamelyest javít a hangulaton...

Nekiindulunk.

Vezetem a csapatot a 3 szánnal, a friss hóban, de minden lépésnél össze kell szednem magam, hogy ismét legyen erőm a következő lépéshez. Majd felnézek és közvetlenül előttem egy fehér szivárványt látok. Mintha 80 méteren belül lenne és az egész csapattal mindjárt áthaladnánk alatta. Megállok, mutatom a többieknek. Mindenki akkor néz fel először. Nagy az öröm és a jelenség kb. 1 órán át marad.

A következő nap ötödik órája után a norvég átveszi tőlem 1 órára a 3. szánt, hogy pihenhessek. A határon vagyok. De 1 óra múlva ő is teljesen kikészül. A nap végére 38,5 km-t haladunk, ami komoly rekordnak számít, de még ezzel sem lehet lefaragni 1 napot, ahogy azt az amerikai szeretné. Este kezdeményezek egy új megbeszélést és megállapodunk abban, hogy naponta maximum 14 órát megyünk csak. Ez az a színt, amit éppen mindenki kibír a csapatból. Érezhetően mindenki fellélegzik, és mindenki külön köszöni, hogy a csapat nem hullott darabokra az utolsó napokban.

(Itt a fáradság miatti emberi hibából indul minden, aminek komoly következménye lehet. És mostanra mindannyian teljesen kifacsartuk magunkat. Szemmel láthatóan mindenki sokat fogyott, és több emberen van fagyássérülés is. Márpedig első a biztonság.)

26. nap aztán többen így is kikészülnek az iramtól a 29 km alatt. Az amerikai belátja, hogy ez nem mehet tovább. Hív egy helikoptert másnap reggelre és potom 10 ezer dollárért becseréli az utolsó 3 napot egy fél órás helikopter útra. 6-an maradunk, és most érződik csak, hogy mekkora nyomás alatt tartotta a srác az egész csapatot. Érdekes mód az iram csak egy picit csökken, de a napi távok nőnek. És ez a lényeg.

A 27. nap végre változik a terep, hatalmas végtelen dombok között haladunk. Amikor már azt hinnénk, hogy a következő az utolsó, ismét feltűnik egy 3-5 km-re, majd ismét és ismét.

28. nap már látjuk a hegységrendszert a horizonton. A terep viszont elég brutális. Fel-le menetelünk a hasadékok között. Késő délután egy 30 méteres beszakadás keresztezi utunkat. Keresünk egy hó hidat és átkelünk. Fotózunk. Viszont ekkor veszem észre, hogy a belső zsebből a GoPro mellől eltűnt a mobilom. A mobilomnak bírta legjobban a hideget az akksija és azzal fotóztam 2 szakasszal ezelőtt, amikor kieshetett. Mondom a többieknek és mindenki beleegyezik, hogy visszamenjek. 20 perc múlva ér a nap a horizontra és utána van szűk 1,5 óra a teljes sötétedésig. A csapat még egy fél szakaszt halad ma. Én lecsatolom a szánjaimat elteszem a fajlámpám és a pehelykabátom, majd eszelős tempóban megindulok az erős terepen visszafelé. 2 órám van oda-vissza…

Visszaérek a 7 km-re levő pihenőhelyre, de nem találom. Közben erősen sötétedik és a track a jeges terep miatt alig látszik. Ordítok egyet, aztán eleresztem a dolgot. Végül is csak egy telefon, meg az úton készült fotók 1/3-a, meg kb 500 telefonszám, stb. Mikor visszaérek, a norvég a hidegben a sátor előtt vár. Hosszan megöleljük egymást. Mondja, hogy megtalálták a telefonomat. A hátsó szánom szélén volt. Valószínűleg amikor lehajoltam kiesett, de pont a szánra... Küzdöttem érte, eleresztettem és visszakaptam. Az élet már csak ilyen.

Ez az utolsó esténk és mivel nincsenek felhők és csak -13 fok van, az egész csapat kihozza a hálózsákokat és a jégen alszunk a csillagos ég alatt. Aztán hamar megérkezik a sarki fény is. Hosszan táncol felettünk, majd az egész égboltot beteríti a zöld színével…

A terep, ahol nehéz irányban haladni.

Másnap, vagyis a 29. nap..., a megérkezés napja. Hát ez is eljött. 11 km van hátra a gleccseren lefelé, amit 12 óra alatt sikerül teljesíteni. Talán ez az egyik legnehezebb nap. Fel-le a gyakran 20-30 méteres dombok között. Estére viszont elérjük a jég szélét.

A jég széle. A meghatározó pillanat, akárcsak a hajózásban, amikor átlépünk a szárazföldre.

Az csapat utolsó szánja, amit a hátamon vittem fel az útig.

Innen kézben visszük fel a szánokat a földútig, ami 3 óráig tart. Majd jön egy 8 kerekű szörny autó és 15km/órával bevisz minket Kangerlussuaqba. A településen már minden zárva, így a sofőr kinyitja a repteret és felvisz minket az emeleti bárba. Pár helyi arc sörözik és mikor belépünk a tiszta és modern helyiségbe, mindenki átmegy a legtávolabbi sarokba és csendben fotóz minket. A norvég és ausztrál barátommal, úgy ahogy vagyunk a 29 nap nem fürdés után, rátámaszkodunk a csillogó bárpultra és sört rendelünk. Ahogy felemelem a sört és koccintunk, átjár az érzés. Megérkeztünk. Átkeltünk a föld legnagyobb szigetén, a fagyott és élettelen grönlandi jégen. Önerőből és mindenféle külső segítség nélkül.

Valami nagyot tettünk. Nem mintha ettől bármi megváltozna, ugyanakkor ettől most minden megváltozott. Átöleljük egymást és a könnyeinkkel küzdünk...

Köszönöm Németh Ottónak, Szalay Balázsnak és az egész magyar csapatnak, hogy egy ennyire kivételes utat összehoztak. Hogy volt lehetőségem ilyen szinten helyzetbe hozni magam.

Külön köszönöm a családomnak, a barátaimnak és mindenkinek, aki szurkolt nekem és bízott bennem!

…Egy dolog biztos, kalandok most is vannak. A lényeg, hogy önmagunk számára a megfelelőt találjuk meg.