Rakonczay expedíciók - Grönland átkelés, 5/2 rész.

A kaland augusztus 16 reggelén indult. Molnár Géza operatőr barátommal Kefalvík, Reykjavík és Kulusuk érintésével 3 nap alatt értük el a grönlandi Tasiilaqot.

A csapat itt két nap alatt összepakolta a felszerelést és az élelmiszert. A terv az volt, hogy mindenki majd 2 szánt húz, amiben egyenként 30-35 kg cucc van. Én bevállaltam a csapat több közös felszerelését is, a fő sátort, 10 liter tartalék benzint a főzéshez, de vittem a tartalék sífelszerelését a csapatnak és megannyi más apróságot. Akkor az össz súlyt 75-85 kg-ra tippeltem, de nem számoltam utána. (Utólag hazafelé a reptéren két ízben is lemértem a teljes felszerelésemet és az bizony 103 kg-ot adott ki. Ez volt a kezdeti súly, ami a 29 napos út alatt 26 kg-mal csökkent az élelmiszer miatt.)

Indulás előtt volt egy biztonsági megbeszélés, ahol érintettük az elmúlt pár év átkeléseinek problémáit okulás gyanánt. Volt szó mindenről, fagyás sérülésekről, sátor felgyújtásról és sátor elvesztése miatti megfagyásról.

És persze megannyi sikeres mentésről. A megbeszélés közben figyeltem az arcokat, ki hogyan kezeli az esetleges rémhíreket. Csend volt, mindenki tudta, hogy veszélyes helyre megyünk ráadásul igen hosszú időre, ahol a fáradtság miatti rossz döntések komoly következményekkel járhatnak... Precíz kérdések és stratégiák hangzottak el és egy ilyen kaliberű csapattól én pont ezt vártam.

A csapat válogat expedíciós arcokból állt és mind különböző nációkból (amerikai, német, iráni, ausztrál, holland, norvég) Majd mindenki járt már az Everest tetején, de velünk volt Colin, az amerikai sztár mászó is, aki többszörös Guinness rekordként a Seven Summit-ot 132 nap alatt teljesítette. Erős egyéniségek és együtt amolyan hétpróbás banda, akik az ultrafutás és az óceánátevezés miatt befogadtak és kezdettől fogva igen nagy tiszteletben tartottak. A megbeszélésen végül érintettük a közös biztosítást is, ha a csapat bármi okból elvérezne az úton, de részemről ez sosem volt alternatíva. Talán a 12 évvel ezelőtti első óceán átevezésem legeleje miatt, amikor mindenféle rálátás és tudás nélkül, rögtön az első héten életem első erős viharát kellett túlélnem, Afrikától mindössze 70 km-re. Akkor és ott, szerettem volna ha a marokkói parti őrség kiment a 4 napos viharból, de a vihar mérete miatt (Beaufort 10) a mentőhajó kapitánya csak annyit tudott mondani a műholdas telefonon, hogy sok szerencsét… Ekkora viharban ugyanis nem fognak tudni a mentési helyszínre kijönni. Akkor megtanultam, ha igazán nagy baj van, extrém körülmények között az ember csak magára számíthat. Számomra eme tény egyszerűsíti a dolgokat és engem is összeszedettebbé tesz, mikor a helyzetnek komoly tétje van.

Mikor a teljes felszerelés a szánokban került és minden készen állt, két motoros hajó jött értünk és a jéghegyek között szlalomozva, a 14 megpakolt szánt és a teljes csapatot alig 5 óra alatt átszállította az indulási pontra.

 

A hajó kapitánya, aki semmit sem bíz a véletlenre. A két töltött puska mindig karnyújtásnyira volt...

A következő 8 órában a szánokat egyenként kézben felcipeltük a meredek kőgörgeteges terepen egészen a gleccser széléig. Ahol egy pici faház állt amibe pont befértünk, itt éjszakáztunk, majd reggel hágóvasat csatoltunk és elindultunk a jégen felfelé.

A szánokat kézben cipeltük a gleccser széléig.

3 és fél napig kerülgettük a hasadékokat és küzdöttünk felfelé a szembe szélben. Talán sokatmondó, ha azt írom, 9 óra alatt 9,3 km-t tudtunk irányba menni, viszont már most 1000 méteres magasságban voltunk. A csapat gyakran egy 80 méteres kötélre volt véve a feneketlen gleccserhasadékok miatt.

A hasadékok a pár centitől a 30 méter szélességig sűrűn behálózták az első 3 nap útvonalát. Egy közös volt csak bennük, egyiknek sem látszódott az alja.

Az 5. naptól eltűnnek a hasadékok és elkezdtünk rendes távokat megtenni, 8-10 szakasszal 20 km-t teljesítünk a kietlen jégen, de mindenki tudja, hogy ezt muszáj lesz feltornáznunk 25 km fölé, ha biztonságban elakarjuk érni a most még légvonalban is 500 km-re levő túloldalt. Az ütem: 1 óra menet, majd 10 perc pihenő vagyis evés. A 6. szakasz után 35 perc pihenő vagyis ebéd, majd ismét az egy órás etapok következnek, és ez ismétlődött minden nap…

 

A 6. nap minden fehér és nulla viszonyítási pont van ami segítené a navigálást. Egyedül én viszem a csapatot irányba és ezzel kivívom a csapat külön elismerését. Viszont ez az a nap, amikor már engem is zavar a saját szagom. A kezdeti tervem az volt, hogy hetente egyszer cserélek alsót, zoknit és alá öltözetet, de már látom nem bírom még egy napig. A -20 fok ellenér többször beizzadok a nehéz szánok miatt, így este ruhacser. Mit is mondhatnék? Új ember lettem…

 

7. napon ismét fehér köd fed mindent. 3 szakaszt vezetek elég erőltetett menetben, mire a csapat két tagja is kezd felborulni. Mielőtt valaki kikészülne az iramtól, inkább rendesen visszább veszem a sebességet. Akármennyire is erős a csapat, de nem ultrások és lassan rajtam kívül mindenkinek vízhólyagok borítják az egész lábát. A hangulat jó, de estére mindenki szétesik és abszolút nincs verseny szellem. Az amerikait a hollandot és engem leszámítva mindenki csak az aktuális napot vagy órát akarja túlélni. Én vagyok a második legkisebb és az én szánjaim magasan a legnehezebbek…, jönnek is a kérdések, hogy mi a titkom? Abban egyetértünk, hogy ekkora távnál, már nem csak kitartónak és szívósnak kell lenni, hanem úgymond fejben is erősnek kell lenni, de erről beszélni és éles körülmények között ténylegesen alkalmazni, már két külön dolog. Abban maradunk, hogy a gondolatokat jobb ilyenkor elereszteni és nem beléjük kapaszkodni, mert a figyelemmel sok energia vész el. Itt legjobb ha a mozdulatsorra koncentrál az ember, még akkor is ha ez őrjítően végtelennek tűnik. Egy biztos, a csapat mindig a leglassabb sebességével tud haladni és maximum a terhek cipelésével tudunk rajta segíteni. Részemről pedig alázat és türelem a mai nap tanulsága. (folyt. köv. :)