Lubics Szilvia: „Te tehetsz mindenről” - Ultrafutó a terepen

Az ultrafutás magyarországi királynője, Lubics Szilvia a közelmúltban jelentős elismerésben részesült: a Magyar Becsület Rendet a Parlamentben vehette át. Ennek apropóján beszélgettünk az aszfaltot egy időre terepre cserélő korábbi háromszoros Spartathlon-győztessel.

Szöveg: Marik Balázs 

Mit jelent számodra ez az elismerés? 

Rengeteg energiát ad a mindennapokban. De teljesen váratlanul ért. Sokat gondolkodtam rajta, minek köszönhetem a megtiszteltetést. Végül arra jutottam, hogy valószínűleg nemcsak a sportteljesítményemet díjazták és ismerték el, hanem ezzel együtt azt is, hogy három gyereket nevelek, fogorvosként dolgozom főállásban, mindemellett még jelentős eredményeket is fel tudok mutatni a hobbimban, a sportban. És talán azt is, hogy rengeteg hozzám hasonló édesanyának mutatok példát, akiknek konkrét tanácsokkal próbálok segíteni. 

Milyen kérdésekkel találnak meg a leggyakrabban? 

Mindennapos témákkal kapcsolatban írnak nekem. Mennyi idős gyerek mellett lehet elkezdeni újra sportolni? A szoptatás idején ez lehetséges? Olyan kérdésekkel találkozom, amelyek férfiak esetében fel sem vetődnek. De sportruházattal, felszereléssel kapcsolatban is kérdeznek, nem beszélve a táplálkozásról. Ami nálam eléggé speciális, merthogy vega vagyok – elég hosszú ideje. 

Nálad minek köszönhetően alakult ki? 

Látom a húsban az élő állatot, és sajnálom őket. Ez egyébként érdekes, mert szinte mindennap főzök, a gyerekeknek rengeteg húst is. A legkisebb fiam, ha megkérdezem, mit szeretne enni, rendszerint azt válaszolja, húst. Szinte mindegy, milyet, csak hús legyen. Szóval megfőzök, megsütök én mindent, ha kell. De ha egy egész állatot kell feldarabolni, ahhoz nincs gusztusom. Ahhoz Gyuri, a férjem kell. Szerencsére jól kiegészítjük egymást – ebben a tekintetben is.  

Minden sikeres nő mellett egy erős férfi áll. 

Ketten kellünk hozzá, hogy ez az egész működjön. És itt véletlenül sem csak a sportról, az ultrafutásról beszélek. A gyerekeket felváltva hordjuk edzésre, iskolába. A teljesség érzetéhez kellenek a gyerekek is, akikkel nagyon sok időt töltünk együtt. Nélkülük nem lennék, és nem lennénk ugyanazok. Így együtt, öten adjuk ki az egészet, így kerek az életünk. Az persze külön öröm és boldogság, hogy Gyurinak is a futás a hobbija, így nem sokat kell magyarázni neki sem az örömeimről, sem a nehézségekről. Nagyjából egyforma időt vagyunk kint, csak rendszerint felváltva. Így adja magát, hogy kinek mikor mi a feladata.  

Március elején rendezték meg a Transgrancanaria terepfutóversenyt. Hogyan tudtatok elmenni kettesben? 

Rengeteg szervezést igényelt. A segítőinknek elmagyaráztuk, tételesen leírtuk, melyik gyereket mikor és hová kell vinni edzésre, mikor van reggeli, melyik zsákba mit kell tenni. Hosszú lista volt. Amikor írtuk, akkor jöttünk rá, mekkora meló ezt nap mint nap végigcsinálni. De amikor benne vagyunk, semmi sincs túlgondolva. Tesszük a dolgunkat, minden jön magától.  

Az ultrafutás is „csak úgy” jött magától? 

Több mint egy évtizede, 2003-ban „gyanútlanul” lefutottam a Balatonboglár és Lelle közötti két kilométert oda-vissza. Mindig fura visszagondolni ezekre az első méterekre. Évente, amikor az UltraBalatonon ott haladok, megemlékezem róla, és elmormolom az útnak, hogy „Te tehetsz mindenről”. 

Abban az évben, októberben éppen nekem mesélted az első félmaratonid előtt, hogy a fiad összetört egy poharat, és hogyan szedegetted ki a szilánkokat a gondosan előre összekészített futócuccaid közül az előző éjjel. 

Nagyon izgultam, az biztos. De szerencsére jól sikerült, mint ahogy aztán az utána következő versenyek is. Megtaláltam benne az örömöt, a sikerélményt. És bár egy külső szemlélő azt gondolhatja, hogy nagyon gyorsan ugrottam hatalmasakat, én úgy látom, hogy a futásom fokozatosan lett felépítve, fokról fokra haladtam. Mindig annak örültem, ahol éppen jártam, a sikerek pedig jöttek szépen egymás után. Pedig nem is akartam ultrát futni. Csakhogy Bontovics Timi és Lelkes Guszti elcsábított. Kettőezer-kilencben pedig hatalmas változás jött az életembe, Lőrincz Olivérrel kezdtem együtt dolgozni.  

És a tudatos felkészülés nagyon gyorsan nagyon szép eredményeket hozott... 

Két év múlva már győztem a Spartathlonon, ami az első év tapasztalatszerzése után óriási előrelépés volt. Nagy szerencsém volt, mert mindig akkor találkoztam olyan emberekkel, akik inspirálni tudtak, amikor arra szükségem volt. Amikor elfogyott a lendület. 

Azért a nagy holtpontokon neked kell átlendíteni önmagad. Ott és akkor nincs más, aki kirángatna a gödörből. És lássuk be, az ultrafutás éppen ennek a művészete. 

Ez érdekes, mert amikor visszagondolok – akár egy nappal a verseny után – arra, amit véghezvittem, alig hiszem el, hogy képes voltam rá. Azt hiszem, megvan bennem a képesség, hogy olyat hozzak ki magamból egy-egy igazán fontos napon, amit máskor, egy átlagos futás során biztosan nem lennék képes megcsinálni.  

Az ultrafutók körében legendás tézis, hogy négy stáció van a verseny során. A fizikai rész, amikor az ember a fizikai teljesítőképessége határait feszegeti. Aztán, ha ezen már túllép valaki, jön a mentális, majd az emocionális, végül a spirituális szakasz. 

Nálam ez nem egészen így van. Én nagyon sokáig a fizikai korlátaim tiszteletben tartásával versenyzek, nagyon szigorú pulzuskontrollal. Aztán persze eljön az a pont, amikor mentálisan már nekem is nagyon kell „dolgoznom” magamon. De a sokat emlegetett emocionális rész nálam nem működik. Én nem tudok sem a férjem, sem a gyerekeim, sem a kutyám kedvéért futni még egy kicsit. Viszont a másfél évvel ezelőtti Spartathlonon tényleg olyan érzésem volt, mintha a lelkem és a testem különvált volna egymástól. Az utolsó tíz kilométeren – bár már régen nem vett be semmit a gyomrom, hiszen előtte súlyos gyomorproblémáim voltak – úgy tudtam futni, mint korábban soha. Valósággal repültem. Sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha pályacsúccsal győznék. De amikor ez elérhetővé vált, olyan erő költözött belém, mint előtte soha.  

Az ultrázás nem mindig fáklyásmenet. Előfordult, hogy futás közben aludtál el. A Spartathlonon pedig rendszerint ugyanott, „a” hegy előtt lépnek fel a gyomorproblémáid. 

Csak egyszer aludtam el futás közben! Persze ezt mindenhol leírták, így az emberek fejében esetleg az rögzülhetett, hogy el szoktam aludni futás közben. Nos, hányni viszont mindig máshol szoktam, nincs erre rendszeresített helyem. De ezeket a gondokat idővel képes a helyén kezelni az ember. Ha beszélnek is hozzám, mint Gyuri, vagy például Olivér, az edzőm az UltraBalatonon, nem nagyon reagálok rá. Érzik, vagy érezni vélik, hogy felfogom, amit mondanak nekem, de kifelé, a világ felé már megszűntem, csak belül létezem. Én – és a feladat. A fájdalommal meg próbálok nem foglalkozni. Azt tudom, hogy van, vagy hogy jönni fog. De azt is tudom, hogy másnak is vannak vagy lesznek problémái. A lényeg, hogy ki hogyan kezeli ezeket. 

Újabb legendás mondás ultrás körökből: kirúgni a frissítőasztal melletti kisszék lábát, amin a versenyző üldögél, nem gonoszság, hanem a házastársi szeretet megnyilvánulása. 

Gyuri ismer engem, tudja, hogy igyekszem kezelni minden nehézséget, szóval neki nem kell így noszogatnia engem. Nekem egy idő után a csípőm szokott fájni. Egyszer, amikor panaszkodtam neki, azt válaszolta, hogy kétszázhúsz kilométer lefutása után ez természetes, ne csodálkozzak rajta. Ilyenkor azt mondom magamnak, hogy inkább elviselem, ha fáj valamim, mert az elmúlik. De a lelkem örökre sajogna, ha kiülnék a pálya szélére, vagy be az autóba, és nem fejezném be a versenyt.  

Nem félsz attól, hogy egyszer annyira „szétcsapod” magad, hogy maradandó sérülést szenvedsz? 

Nem fordult még elő, hogy hosszabb ideig ne tudtam volna futni. Ebből a szempontból szerencsés vagyok. De nincs rá garancia, hogy ez mindig így lesz. Ugyanakkor nagyon remélem, hogy képes leszek felismerni, ha az egészségemet hosszú távon veszélyeztető sérülést kockáztatnék azzal, ha továbbmennék.  

Nehezen viselted, hogy az előző versenyéved nem teljesen úgy alakult, ahogy szeretted volna? 

Helyén kezelem a dolgokat, úgy érzem. Nem lehet örökké nyerni. Békében élek a világgal, önmagammal. Hiszen senki sem kényszerít arra, amit csinálok. Ráadásul ez csak az életem harmada a családom, a gyerekek, a munkám mellett, amit legalább annyira szeretek, mint a futást. Azzal már tavaly tisztában voltam, hogy Nagy Kata előttem lesz a Spartathlonon, és azt is el tudtam fogadni, hogy Maráz Zsuzsi gyorsabb volt nálam az UltraBalatonon. A korábbi győzelmeimet, pályacsúcsaimat, a győztes futások élményét senki sem veheti el tőlem, örökre az enyémek maradnak.  

A világ halad…  

Nem zavar, ha valaki megdönti a csúcsaimat. Tavaly egy bánatom volt: a 24 órás futás világbajnokságon nyújtott teljesítményem. Életemben nem voltam még olyan jó formában, ezt az edzéseredményeim is alátámasztották. Vérmes reményekkel utaztam el Veronába. Aztán a hirtelen jött tavaszi melegben túl magas volt a pulzusom. Lassítanom kellett. Két óra után, amikor még igazán el sem kezdődött a verseny, már tudtam, hogy ez nem az én napom. De arra büszke vagyok, hogy végig a pályán maradtam, és futottam a csapatért, Magyarországért. Talán egyszer megadatik, hogy egy világ- vagy Európa-bajnokságon nagy eredményt érjek el. De ha mégsem, az sem lenne tragédia. Nem ebből élek, ez „csak” hobbi. Ilyenkor a másik kétharmadból, a családomból és a munkámból merítek erőt, ezek továbbvisznek az úton. 

Amely most éppen nem az országúton vezet. 

Az aszfalt koptatásából egy időre tényleg elegem lett. De a terepfutás nagyon nagy élmény, főleg nekem, aki kezdetben rendkívül óvatosan bukdácsoltam a köves emelkedőkön, még inkább a lejtőkön. A Transgrancanaria azért is volt különleges, mert nem volt rajtam nyomás. Nem számítottam esélyesnek, így az egészet egy nagy kalandként éltem meg. Ráadásul Gyurival előtte volt alkalmunk kimenni és bejárni, befutni a terep jelentős részét. Szép volt. Nem a 125 kilométer jelentette a kihívást, hanem a nyolcezer méteres szintemelkedés.