Hivatása: amatőr sportoló

Kovács „Kokó” István névjegyén ezer és egy dolog állhatna. Olimpiai, világ- és Európa-bajnok ökölvívó, profiboksz-supervisor, televíziós műsorvezető, jószolgálati nagykövet és még ki tudja, mennyi más. Ám manapság e sokoldalú tevékenysége mellett az amatőr futó- és triatlonversenyek elmaradhatatlan résztvevője, ráadásul az arcán letörölhetetlen, széles, már-már pimasz mosollyal. E kifogyhatatlan jókedv titkát kerestük.

Némiképp álságos a kérdés, hogy mi ebben a jó, hiszen a riporter és a riportalany is megszállott sportfüggő. De halljuk a te válaszodat, a te verziódat! Győzd meg azokat, akiknek fogalmuk sincs erről!

 

Nézz körül! Van ennél szebb? Nekünk, itt Magyarországon, pláne Budapest környékén ez a csoda kézzelfogható, elérhető közelségben van. Ez a végtelen szabadságot, a határtalanságot jelenti. És nem kell hozzá más, csak egy bringa, egy futócipő, meg persze némi úszótudás, ha nemcsak futásról, hanem triatlonozásról is beszélünk. Most, így szétnézve innen, Dobogókő tetejéről, már kész is a tervem egy jó edzésre. Egy autóval valamelyikünk felhozza a futócipőinket. Felbringázunk, itt hagyjuk valamelyik vendéglátó-ipari egységben a „lovakat”, és nekiindulunk egy jó kis tizenöt-húsz kilométeres terepfutásnak. Elképzelni sem tudok szebbet, jobbat ennél! És senkinek sem kell kiköpnie a tüdejét. Éppen ez a lényeg benne. A saját határaink ismerete, tisztelete. Az endorfinlöket pedig úgyis megérkezik menet közben!

 

Ha már a határaid szóba kerültek, te aztán feszegetted ezeket korábban.

 

Annak is megvolt a maga helye és ideje. Ökölvívóként például a kőkemény kesztyűs és konditermi foglalkozások mellett résztávos futóedzéseink is voltak, meglehetősen durva követelményekkel. De amatőr futóként is belefutottam egy nagyobb pofonba. Darnyi Tamással nekiálltunk négy éve egy félmaratoninak. Toltuk keményen, mígnem négy kilométerrel a vége előtt annyira elfogytam, hogy kis híján a kezemen járva értem be a célba. Ott megtanultam, hogy erre semmi szükségem. Mennyivel jobb a határaimon belül, tényleg széles jókedvvel, pacsizva haladni a pályán, semmint ott látványosan szenvedni, „meghalni”.

 

Le kellett ehhez gyűrni magadban a versenyzőt?

 

Azt soha nem fogom tudni. És nem is akarom. De amikor egyetlen pillanat alatt beleszerelmesedtem a triatlonba – két éve a New York-i maratoni után hazafelé tartva a repülőn hawaii Ironman-filmet néztem megigézetten –, nagyon gyorsan lejátszottam magamban, hogy ebben én jó esetben hetvenévesen leszek elég jó a hawaii világbajnoki kvalifikációhoz. Ha átoperáltatom magam nővé...

 

Tervezed?

 

Köszönöm, jól érzem magam így a bőrömben. Az a szeretet, megbecsülés, ami körülvesz ebben a közegben, bőven többet ad, mint az, hogy azért küzdjek vicsorgó fejjel, hogy néhány másodperccel megdöntsem a már egyébként is kicentizett egyéni csúcsomat.

 

Tudatos marketingfogás ez?

 

Talán jobban hangzik, és teljesen igaz, hogy ez az Út, amire ráléptem, nem a nagy célokról szól. Persze egy félmaratoni, egy maratoni, egy triatlonos féltáv vagy egy Ironman-táv teljesítése nagy cél. De nem hajkurászok álomidőket. Számomra ezek elérése, teljesítése nem bakancslistás dolog. Igyekszem alázatosan, a távot, a sportot megtisztelve közelíteni ezek felé. Elég időt hagyva mindenre. A célom magán az Úton való folyamatos haladás. Mennyivel jobb évről évre javulni, mint egyszer menni egy, az amatőrök között idehaza relatíve nagynak számító eredményt, amely az én korcsoportomnál kategóriákkal idősebbek között sem számítana igazán kiemelkedőnek. Aztán nem találni célt, motivációt a következő évekre.

 

Marad hát a széles mosoly, a jókedv, a sok-sok pacsi a futópályán?

 

Mindenképpen. Igyekszem mindent a magam és ennek a közösségnek a javára fordítani. A jövőben például hetente kétszer kényelmes, beszélgetős tempóban tervezünk a barátaimmal félmaratonikat futni. Nyugodtan lehet hozzánk csatlakozni. De, triatlonos példánál maradva, nem vagyok valami jó úszó, és nyilvánvalóan már nem is leszek az soha. De így megvan rá az esélyem, hogy már a bringázás során elkezdjem behozni a hátrányomat a valamivel jobban úszókkal szemben. Aztán az „üldözés” tovább tart, és fokozódik a futáson. Mennyivel motiváltabb vagyok így, mint ha fordítva lenne, és engem hagyna el menet közben a „múlt hét” is. Megtanultam elfogadni ezt. Ráadásul, ezt konkrétan tudom, hogy egyfajta „nyúl” vagyok mind a futó-, mind pedig a triatlonversenyek mezőnyében. Nagyon sokan az én eredményemhez mérik a sajátjukat, és nagyon boldogok, ha előttem érnek be. Ez engem egyáltalán nem zavar, sőt, boldoggá tesz a tudat. Hiszen el- és befogadott ez a közeg. "Számomra a cél maga az Út!” Ezt pedig azzal próbálom viszonozni, meghálálni, hogy látják rajtam, mennyire élvezem. Versenyről versenyre érzékelem, hogy a példám mennyi emberre hat ösztönzőleg. Nyitott szemmel járok a versenypályákon, és így látom a hatalmas teljesítményeket, küzdelmeket. Marad kapacitásom értékelni az elsőtől az utolsó beérkezőig mindenkinek az erőfeszítéseit. Ez pedig sokkal többet ér számomra, mint minden áron a határaimat feszegetni. Sokkal jobb érzés szabadon, a magam választotta Úton járni, legyen az a Lágymányosi-öbölben tempózva, két keréken Dobogókő felé vagy Nagyatádon az Ironman-táv célja felé futva.