Gondolkodsz, figyelsz, meglátsz - BURGER BARNA A Kéktúra fotósa

Két éve azért teljesítette az Országos Kéktúrát, hogy végigfotózhassa. Vállalkozásából könyv született, a Kékvándor, amelyet villámgyorsan elkapkodtak. Burger Barna ma tolószékbe kényszerülve él, de a vándorlásról az újra és újra útra kelők optimizmusának derűjével beszél

Tizenhárom évesen láttam a „Másfélmillió lépés Magyarországon” című sorozatot. Kamaszként azonnal el akartam indulni, megcsinálni a Kéktúrát. Késett a megvalósítás, majdnem harmincöt évet, de amikor eljött az ideje, legalább készen álltam rá. Aki rendszeresen túrázik, megtapasztalja, milyen erő van ebben. Én nem tudtam, mert előtte elvétve túráztam. Nyilván hosszan lehetne sorolni, mi mindenre eszméltem rá menet közben, de a lényeg az, hogy a Kék megváltoztatta az életemet. E nélkül például ma biztosan nem Piliscsabán élnék a családommal. A vándorlás során jöttem rá, hogy nincs értelme a városban élni, ha egyébként úgy is lehet, hogy mindennap látod magad körül az erdőben az évszakokat.

A természetfotózással nem is volt korábban semmilyen kapcsolatod?

Nem különösebben. A projektjeimhez mindig a fotózás felől közelítettem. Voltam a Mount Everesten is, az alaptáborban, mert érdekelt. Ugyanígy izgatott a Kéktúra. Fotósként akartam végigcsinálni, ugyanakkor nem akartam feláldozni az egészet a fotózásért. Felvetődött például, hogy vissza akarok-e menni az egyik kilátóhoz, mert amikor ott jártam, éppen esett az eső, és nem voltak szépek a fények. Nem kanyarodtam vissza. Mindenki a saját Kéktúráját járja végig, én is ezt tettem. Mindig azt kell élvezni, ami éppen akkor van. Nem úgy vágtam neki, hogy előre kitaláltam, milyen képeket akarok látni az út végén.

Fotósként vagy turistaként tervezted meg az utazást?

Turistaként semmivel sem voltam „képzettebb”az átlagnál. Amikor a harmadik nap után már azt hittem, vagány vagyok, jöttek a nagy pofonok. Ha az ember nem elég körültekintő, az megbosszulja magát. A Bükkben az egyik nap úgy indultam el, hogy csak egy liter vizet vittem magammal. És azon a környéken nem nagyon volt forrás... Mentem negyven kilométert, a felénél elfogyott a vizem, majdnem kiszáradtam. Megtanultam, hogy meleg nyári napon egy liter víz kevés.  

A könyvtől kedvet kaphatunk a túrázáshoz?  

Nem tudjuk, kire mi és hogyan hat. Rám Rockenbauerék filmje olyan benyomást tett, mint a nézők többségére: menni kell! – ezt üzente. Nem tudom, a könyv képes-e ugyanerre. Csak annyit tudok, hogy én ezt tudtam megmutatni. Remélem, néhány embernél működik majd. Amikor elmondtam a barátaimnak, hogy belevágok, rengetegen hívtak, hogy melyik nap ki jön majd velem. De amikor el kell indulni, és reggel hatra ki kell menni a pályaudvarra, egyből kiderül, hogy éppen költözik a nagypapa, családi program van... Az út nagy részét egyedül jártam be. És nem minden perce volt örömünnep. Felkelni a Bakonyban reggel hatkor arra, hogy zuhog az eső, ilyenkor kell az elszántság, az erő, esetleg egy kis pálinka, hogy elinduljunk.

Az ember, ha egyedül megy, akkor sem magányos, nem? 

Nekem igazából terápia volt ez az út, nem mintha bajom lett volna a világgal. Nagyon sok időm maradt gondolkozni, figyelni a körülöttem lévő természetre és magamra. De a családomat sem akartam hosszú időre hátrahagyni, ezért jártam be szakaszonként, két-három napos részletekben a túrát. Egyedül menni az erdőben varázslatos élmény. Gondolkodsz, figyelsz, meglátsz: nem tudom, mindenkinél így működik-e.

Előre kitalált elgondolás mentén vagy spontán élményeket fotóztál?

Az „alapkoncepció” annyi volt, hogy elindulok, aztán meglátjuk, mi lesz. A pillanat varázsa döntötte el, mit teszek. Előfordult, hogy nem vettem elő a gépet, mert a pillanat olyan erős volt, hogy nem akartam lerombolni. Nem sajnálom, mert ezek az élmények így is megvannak, bármikor előhívhatom őket. Nem törlődnek. Tudod, utólag mindig úgy van, hogy az a kép, amelyik nincs meg, nem is hiányzik.  

Milyenek voltak a visszajelzések?

Azoknak, akik követték az utamat, vagy később alaposan átnézték a könyvet, azt hiszem, át tudtam adni az érzést, amit a Kéktúra jelent. A természetjárás szubkultúra, nem gondoltam, hogy tömegek veszik majd meg a könyvet. Kétezer példányban jelent meg 2014. december elején, és karácsony végéig az összes példány elfogyott. Azóta utánnyomták, angol és német nyelvű kiadás is született. Fontos, hogy megmutassuk Magyarországot így is, hogy minél többen lássák, milyen gyönyörű hely.

Melyik volt a kedvenc szakaszod vagy tájegységed?

Talán a Zemplént mondanám. Ott van olyan pont, ahonnan csak hegyeket látsz, egyetlen, ember által létrehozott építmény nélkül. Csodálatos. 2013 májusában ott kezdtem az utamat. Nem volt könnyű, mert akkor még nem voltak felújítva a jelzések. Órákig bolyongtam, ahogy próbáltam felderíteni a terepet. Vadregényes, kalandos volt.

Gondolatban ma is bejárja

A Kékvándor utóélete bizonyos értelemben drámai lett. A könyv szövegét Kőrösi Zoltán írta, a nagyszerű író az utolsó szakaszokon gyakran csatlakozott Burger Barnához. Kőrösi idén év elején tragikus hirtelenséggel elhunyt. Burger Barna a Kéktúra teljesítéseután nem sokkal megbetegedett: amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) nevű betegségben szenved, akárcsak a híres tudós, Stephen Hawking. Az idegsorvadásos megbetegedésre még nem ismeri a gyógymódot az orvostudomány. „Tolókocsival közlekedem és küzdök azért, hogy életben maradjak.

Két éve, 2014 közepén kezdődött az egész egy oltás szövődményeként. Az ember izmai gyakorlatilag »elfogynak«, nekem már a lábam és a kezem is beteg, a környezetem segít, hogy közlekedni tudjak. Az orvostudomány szerint nincs gyógymód. Izmok nélkül lehet élni, de a légzőrendszer és a keringés bénulása már végzetes. A kilátások nem jók, a betegség teljes átfutási ideje egy–öt év. Abszolút pozitívan állok hozzá, úgy tervezem, hogy fogok még gyalogolni. Amikor gondolkodom – sok időm van rá –, mindig felidézem, ahogy elindulok valamerre a Kéken. És gondolatban lejárom újra az utat.”

BURGER BARNA

Szabadúszó fotóriporter.  1965-ben született Budapesten, az érettségi után a Práter utcai fotósiskolában tanult. Hivatásszerűen 1990 óta foglalkozik fotózással. Napilapnál, politikai, férfi, női, közéleti és életmódmagazinoknak dolgozott, több film (pl. Szerelemtől sújtva, Argo, Overnight) werkfotósa volt. Képeit Magyarországon, New Yorkban, Frankfurtban, Stuttgartban, Berlinben és Lipcsében is kiállították.  „Könyvek nélkül nem tudnám elképzelni a világot. Ezért fontosnak tartom, hogy képek segítségével, könyvekben meséljem el azt, amit a világból látok, érzek vagy gondolok”–olvasható a 16 könyves fotográfus honlapján.A 90-es évek közepe óta fotózza a jelenlegi miniszterelnököt, Orbán Viktort.  www.burgerbarna.hu